Megjelent a Búvópatak júniusi száma!

buvopatak.hu

2020. jún. 2.

„Háromszor is nem!

Nemet mondok a Gazságra

Emlékezek az Igazságra

És emlékeztetek:

Az a vezető, ki önként lemond

Hazája egy darabjáról

Megalkuvó, nemzetáruló

Illetménye: megvetés

Még érik a termés

Ősszel másoké a magvetés

Gyávaságáért egy nemzet fizet

Elmondhatatlan hányszor

Meddig, mennyit és kinek?!

A veszteség, a hiány fájdalma már néma

De sajog, éget, kiben él még a haza

Átkozott a KÉZ, mely ezt a békét

Aláírja” –

olvasható Valek Tünde Trois non! című versében a Búvópatak polgári, kulturális és társadalmi havilap júniusi számában, melynek gerincét az első világháborút lezáró békediktátumhoz kapcsolódó írások adják abból az alkalomból, hogy száz évvel ezelőtt zúdult ránk Trianon végzete.

Csapó Endre Európa Trianonja című írásában elemzi, hogy milyen okok vezettek nemzeti sorstragédiánkhoz, a Magyar Királyság szétdarabolásához, majd így fejezi be dolgozatát: „Apponyi Albert gróf azt mondta, amikor a magyar delegáció vezetőjeként tudomásul vette Magyarország halálos ítéletét: »Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.«”

Rideg István a Nagykunság írójáról írt nagymonográfiájából azt a részletet idézi, amelyben Körmendi Lajos 2000-ben készült esszéjét elemzi. „Mostanában sok cikket olvastam Trianonról, tetemes mennyiségű rádióhírt, tévéinterjút hallottam a magyarság tragédiájának nyolcvanadik évfordulóján. Én olyankor is gondolok erre a galád békediktátumra, amikor nincs kerek évforduló, csupán egyszerű, szürkének nevezett hétköznapok vannak, szorító anyagi gondokkal, betegséggel vagy egészséggel, illanó örömökkel és az embert hűségesen követő bánatokkal. Trianon egy magyar számára a mindig jelen lévő keserű valóság. Átitatódtunk vele akkor is, ha még nem is hallottunk róla. Elég egy borítékot megcímezni bármelyik magyarországi családnak valamelyik rokon számára, valószínű, hogy az egyik szomszédos ország nevét kénytelen odaírni a város és az utca megnevezése alá. A legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgainkban is ott lapul Trianon.”

Trianon ’100 – Délvidéki vendetta címmel Szíki Károlynak Kanadában a bukovinai székely Varga György mesélt horrorisztikus történeteket arról, hogy az elszakított országrészen élőknek milyen szörnyűségekkel kellett szembenézni a második világháború idején. „Tudod, olyan világ volt az, ami a mi megnyúzásunkra volt kitalálva. Partizánidő végtelenül gonosz állatokkal, akiktől a kannibalizmus sem volt idegen. A partizánkomisszárok állandó függő kapcsolatban voltak irányítóikkal, Rukovina tábornokkal. Így Tito generalisszimusszal is. Az ő irányelvük szerint a fasiszta bácskai magyarok likvidálása, lemészárlása volt a fő feladat! Csak a kivitelezést tette a főkomisszár-marsall fantáziafüggővé. Az volt a hivatalos szöveg, hogy szükséges fejleszteni bennünk azt az érzést, hogy ebben az országban élünk. Hogy a keserves Úristenit! Hogy Szerbiában élünk. De milyen élet volt az! S akik ennek nem tesznek eleget, likvidálni kell őket! – hirdették, és kidobolták a kisbíróval. Kidobolták a központban, hogy holnap lesz a községház előtt a kivégzés, és azok a hozzátartozók, akik végig akarják nézni, odamehetnek. Azok a partizán vezetők, Niklo Radovics, Szvetozár Knezevics Bacsa elvtársi elmebetegek voltak. És dobolt a kisbíró: Kidobolom, ha szerbnek halálos bántódása esik, egyért száz magyar fog halállal lakolni.”

Szilágyi Károly Trianon haszonélvezői című tanulmányában tényszerű adatokkal támasztja alá a trianoni döntés igazságtalanságát. „A háború vége, illetve a Trianonban 1920. június 4-én megkötött béke, mely egyben az Osztrák-Magyar Monarchia végét is jelentette, nagy mértékben átszabta Európa e részének térképét, teljesen új gazdasági és politikai viszonyrendszert állított fel az itt élő népek és nemzetiségek között. Globálisan nézve, és csak a történelmi tényekre szorítkozva, a békeszerződés lényegét és következményeit a legrövidebben a következőkben foglalhatnánk össze: egy többnemzetiségű állam helyett több többnemzetiségű állam jött létre, azzal, hogy az előző helyzet több évszázadon át alakult ki, egy dialektikus történelmi folyamatban, az új – igazságtalan – helyzet pedig zöldasztal mellett, az európai nagyhatalmak elvtelen alkuja következményeként, minden etnikai alapot nélkülözve. Trianon legnagyobb vesztese Magyarország: 282.000 négyzetkilométernyi területe mindössze 93.000 négyzetkilométernyire zsugorodott, azaz elvesztette területének kétharmadát.”

Tovább, a pártistenek korába című versét a székelykeresztúri Szente B. Levente a rendszerváltozás előestéjén, 1989. decemberében jegyezte fel.

„akkor mintha eldőlt volna minden

minden amire felelet máig nincsen

úgy kezdődött hogy

egyszer volt ebben a városban a nép között olyan

ki megállt a bútorgyárkapu előtt s azt kiabálta

az embereket bent kell tartani

összeterelni mint az állatokat

ha kell behegeszteni ajtót ablakot

agyonverni mindenkit ki kimerészkedik

a kutya mindenit neki – ordította

tanulja meg a buta parasztja

egyszer s mindenkorra

itt dolgozni kell

a szájakat pedig jó lesz befogni”

A királyra várva című kisprózájában Lengyel János önéletrajzi élményeket feldolgozva ismét a Kárpátaljáról hazatelepülő magyar ember viszontagságairól ír. „Az évek során megtanultam: ha hosszabb távra kívánok berendezkedni a magyar iparban, az önérzetet háttérbe kell szorítani. Lépten-nyomon tudtomra adták, hogy idegen vagyok. Rengeteg megaláztatásnak voltam kitéve, holott egy nemzethez tartozunk. Csak a vendégmunkások tudják, milyen kemény, embert próbáló életmód ez. Nem annyira a fizikai igénybevétel, inkább a pszichikai nyomás miatt, ami lassan, de biztosan felörli az idegeket. Sokan nem is bírták hosszú távon.”

Turbók Attila Lepketánc címmel nyolc etűdben a rendszerváltozás első két évtizedének benyomásait rögzíti:

„Micsoda ázott, lecsorgó szavak:

tisztesség, hűség, jóság, becsület.

Jelképként zászló, himnusz, feszület,

járdaszélre kilökött lom, kacat.

Ki tudja, mitől gazdag lomposok

döngölnek, húznak Chryslerrel, Forddal,

karóujjal, ánusz-nyársalóval

förmednek rám, ha ballagok gyalog.”

Sz. Tóth Gyula irodalmi jegyzetével (A meghasadt ember) a mába jutunk. „Már nem az adatfelhalmozás telepszik ránk, hanem a felhalmozott – mindenféle – adatot birtoklók uralkodnak. És folyik a kíméletlen harc. Ez nem ’emberi’ – meghasadt emberek a kibertérben. Úgy néz ki, mintha élnének – kiberélet. Amikor az internethasználatban kevéssé járatos ember csak angolul kapja az utasításokat, az a teljes kiszolgáltatottság. A biológiailag (még) működő ember meddig bírja? Nagy ambíciók nyomán folyik a biológiai nemek megváltoztatása (genderizmus), a természet átalakítása, rendjének (állattartás, növényzet) felszámolása, új hedonizmus a táplálkozásban: műmenük az étlapon. A biológiailag még egyben lévő ember, meddig akar „akként” működni? Az agymosás nyomán hasadozik.”

Az OLVASÓLÁMPA című rovatban Lukáts János Mesterek közt – tanítvány címmel Németh László regényét (A másik mester) ajánlja az Olvasó figyelmébe. „Németh László regényei soha nem ott gyökereznek, ahol elkezdődnek, hanem sokkal mélyebben, sokkal korábban. Mondhatnánk, hogy az emberré válás őstörténetében, hogy a magyar rendiség megszilárdulásának idején, de mondjuk inkább azt, hogy két nemzedékkel a megírás ideje előtt.”

A dógzós ember címmel Benke László a fizikai munkát végző ember életének viszontagságairól, de egyben örömeiről is ír. „Tizennégy éves korában kezdett előtte megvilágosodni, hogy ő bizony egykettőre komoly választás elé kerül. Annyit már tudott, hogy lényeges különbség van kapálás és kapálás között, s hogy sokkal elviselhetőbb, csaknem szórakoztató dolog baráti csapatban, csemetekertben vagy irtáson kapálni, mint a saját földjükön, anyja és apja társaságában, vagy a téesz földjén, felnőttekkel dolgozni. Az vitathatatlan volt, hogy kapálni szükséges, egy tizenkét éves gyerek már nem húzhatta ki magát a mezei munkából. Azzal pedig hiába is védekezett volna, hogy a szülei nem szoktatták hozzá a munkához kellő időben. Neki is megmutatták a kapát, a kaszát és az aratást is, de ő mégsem szaladt szántani, vetni, boronálni, aratni, mint apja, kapálni hatalmas tábla kukoricát, mint anyja. Nem szaladt a mezőre bátyja sem, így aztán neki, a kisebbnek is jobban kegyelmeztek.”

Varga Domokos György készülő kettőskönyve újabb részletének (A lélek nyomában) középpontjában a harmadik lélekszint, a tudatos ÉN áll. „Belső szentháromságunk folyamatos vetélkedése és összehangolódása során a végső szó mindig a léleké. A léleknek van kiemelkedő szerepe (elsődlegessége) a testhez és szellemhez képest. Testünk már feladná, amikor lelkünk még további erőfeszítésre képes rávenni. Szellemünk elvileg képes az észlelt és a befogadott valóság ellentmondásainak, logikai bukfenceinek felismerésére, ám lelkünk könnyűszerrel kitérhet az észlelt (egyetemes) valóság tényszerű, hiteles elfogadása elől, visszautasíthatja belső valóságképe megváltoztatását, a külső (egyetemes) valósághoz való igazítását.”

„Valami nagy tisztaságra vársz,

valamire, ami felfalja a múltat,

s a háromdimenziós homályból

kibontja a kék eget. Jákob

kútjához szeretnél ülni, vagy

poharadba tölteni Hórebnél

a sziklából fakasztott vizet.

Fény és idő fókuszán szeretnéd

átmenteni megmaradt életed.”

– írja Csontos Márta (Karantén-vers) a Búvópatak legújabb számában másik két verse (Instabil tágasság, Felszínes mélység) társaságában.

Csernák Árpád Egy könyv tartalomjegyzékéből címmel egy 1970-ben megjelent könyvvel szembesíti az Olvasót:

„A VEGYI ÉS BIOLÓGIAI FEGYVEREK