Isten küldöttje. Tisztelt Olvasó!

Hogy ne merüljön olyan gyorsan feledésbe se hívők, se mások számára pünkösd ünnepe – a Szentlélek kiáradásának csendes varázsa –, megosztanám Önnel friss filmes élményemet. Olofsson Placid bencés szerzetes mesél életéről, egyebek között a Conti utcai szovjet börtönben eltöltött heteiről, majd a Gulágon eltöltött évtizedes rabságáról.

Mostanában sokat foglalkoztat Isten s az élet logikája (a Szilaj Csikó rendszeres olvasói tán találkoztak is már erről szóló – készülőfélben lévő – kettőskönyvem idevágó fejezeteivel). Nos, Placid atya éppen az isteni logikának mutatja be egy általa személyesen átélt szép bizonyságát. Nem bírtam nem megosztani Önnel, tisztelt Olvasó!

„(...) Csakhogy én még mindig nem tudtam, hogy mi a Jóistennek az akarata. És hát imádkoztam érte. És kénytelen volt az Úristen egy olyan csodálatos valamit produkálni, hogy engem gatyába rázzon, hogy engem egy kicsikét rendbe tegyen, hogy tudjam, hogy mit kíván tőlem. A Conti utcai szovjet börtönben reggeli után kivittek folyosót fölmosni és vécét pucolni. A géppisztolyos katona jött mindig utánam. Amikor mentem a csaphoz a vödörrel, mindig utánam jött, nehogy megszökjem. Eszembe sem jutott megszökni, de hát ez a szabály. És a katona unta magát, és elkezdett énekelni. Akkor én ezt nem tudtam olyan világosan, de most olyan világosan tudom, hogy a Szentlélek Úristen bökött oldalba, mert nekem annyi eszem nem lett volna... De kétségtelen, hogy arra gondoltam, hogy ha ez az ember énekelhet, akkor én is megpróbálhatok énekelni. És én persze magyar nótát fogok énekelni, mert ott a cellában legtöbben voltak szovjetek, aztán németek, mi voltunk harmadik legtöbben. De voltak ott franciák, angolok, japánok, vietnámiak... én még szaracénokkal is találkoztam. Mondtuk is, hogy világ proletárjai most egyesültek. Hát hadd szórakozzanak, hogy itt egy magyar sikálja a padlót. Nem történt semmi... Másik nap megint kivittek, a katona is unta magát, az is énekelt. Megint megbökött a Szentlélek. Azt mondta: hát ez a jó ember nem tud magyarul, nekem nem kell a magyar nótának a szövegét, én elénekelhetem azt is, hogy egy katolikus pap takarítja a folyosót. Hát hadd szórakozzanak bent a cellában! Mert nekünk a cellában a fülünk úgy kihegyesedett, mi minden zajt, minden zörejt tudtunk, ami kívül volt. Szóval, nem történt semmi. Aztán már a nyolcadik vagy hányadik alkalommal takarítok. Jó, mondjuk a folyosó az nem volt olyan kellemetlen, a vécépucolás kicsit kellemetlen. A szovjet ember mélységesen elítéli a nyugati embert, hogy fogalma sincs a higiéniáról. Mert oda ül, ahol más is ült már. Hát ők álltak. Aztán vagy beletaláltak, vagy nem. Ha nem találtak bele, ugye, én takarítottam... No de! Akkor már tudtam, hogy az egyik folyosó végén hat cella – azok voltak a halálkamrák. A halálkamrában volt akkor a Kis Szaléz ferences, de hát az egy teljesen zárt helyen volt. Akkor harmincketten voltak bent halálos ítélettel, várták a kivégzésüket. Megint a Szentlélek Úristen bökött oldalba! Hogy ott elénekeltem azt, hogy katolikus pap vagyok, s aki a szent gyónását el akarja végezni, bánja meg a bűneit, én innen megadom a feloldozást. Akkor még latinul volt a feloldozás, a lényege: EGO TE ABSOLVO A PECCATIS TUIS. Én téged feloldozlak a bűneidtől. Erre én találtam egy magyar nótát. (énekel) EGO TE ABSOLVO A PECCATIS TUIS. És én ezt fújtam, fújtam, fújtam, de olyan bunkó fejű voltam, hogy nem értettem meg, hogy mit üzent az Úristen ezzel. Pedig üzent. Ahogy én ott Sopronkőhidán mosakszom, oda jön mellém egy Gyöngyös melletti községből egy olyan huszonhat-huszonhét év körüli fiatalember, s azt mondja: »Te énekeltél ott a folyosón?« Mondom: »Én«. »Te! Én azt neked nem tudom elmondani, hogy annak milyen hatása volt a halálkamrában. Én tegnap kapta felmentést, így hát átjöhettem ide hozzátok. De... Tudod, a halálos ítéletet mindenki másképp fogja fel. Van, aki depresszióba esik. Van, akihez ne lehet hozzászólni, mert azonnal robban. Szóval, mindenki másképp tudja felfogni. De akkor, amikor mi hallottuk a te énekedet, akkor mi elkezdtünk suttogni, hogy csodálatos ez az Isten. Amikor nem tudunk megbékélni a sorsunkkal, nem tudunk megbékélni ezekkel a géppisztolyos gazemberekkel, de nem tudunk megbékélni még saját magunkkal sem, hogy akkor legalább az Istennek béküljünk ki. Te, a légkör változott meg ott, a halálkamrában! « – mondta ez a fogolytársam. És én akkor értettem meg, hogy én nem a szovjet büntető törvénykönyv 58. §-a 2., 8. és 11. pontja alapján vagyok itt és leszek tíz évig a Szovjetunióban, hanem az Úristen engem oda küldött, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. A kétségbeesés szélére kerülő fogolytársaimban. Mert azért nekem lényegesen könnyebb volt, mint annak a fiatal apának, aki a feleségét hagyta ott, a pici gyerekét hagyta otthon, mert az a teljes létbizonytalanság, amit szántszándékkal produkáltak nekünk, fogalmunk sem volt, melyik pillanatban mi történik velünk... Hogy azoknak ott én ténylegesen próbáljam a lelkét tartani, nekem ez volt a hivatásom, ez volt a küldetésem, ezt az Úristen adta, és ennek kellett megfelelni. Én nem azt mondom, hogy megfeleltem tökéletesen, de hogy ez egy milyen óriási kegyelem volt, mert nem lehetett összeroppannom. Akkor a kereszténység roppant volna össze ott, az emberek előtt. Nekem tartanom kellett, derűvel, vidámsággal, mindenképpen kézben tartani az ottani fogolytársakat. (...)”

A „...csak túl akartuk élni...” című filmet az M5 köztelevíziós csatorna vetítette, s ha a visszaemlékezés fenti részlete nyomán kedvet kapna hozzá a tisztelt olvasó, remélhetően itt és itt megnézheti még.

A Válasz Online nemrég közölt riportot a hajdani Conti utcai börtönről. Ezt pedig itt találja meg, tisztelt Olvasó: Bemutatjuk az elveszettnek hitt Mindszenty-börtönt