Békepap-élményem
Surján László, a Magyar Hon Lap egyik számában kedves történetet közölt Karol Wojtyla életéből. A későbbi Szentatya fiatal káplán korában gyalogszerrel ment az országúton. Hideg eső zuhogott. Feltűnt mögötte a lengyel rendőrség autója. A kommunista hatóság nem volt túl barátságos a papsággal. A fiatal káplán lehúzódott az útpadkára. A terepjáró utolérte a reverendás „osztályellenséget”. Lassított. Meg is állt.
– Békepap vagy-e? – kérdezte a tányérsapkás gépkocsi vezető. – Nem vagyok – rázta fejét tagadón a későbbi Pápa. – No! Akkor szállj be, Atyám. Elviszlek Zakopanéig – szólt a rendőr.
Elolvastam az MHL kedves cikkét II. János Pál szentatya „békepap”- élményéről. Jót kacagtam aztán felmerült bennem egy másik, nem kevésbé mulatságos emlék.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ötéves kisfiú, valamikor a rákosista vörösterror tombolása idején. Egészen röviddel a szerzetesrendek hatalmi szóval történt feloszlatása után. A kisfiút nevelőanyja, apai nagynénje, volt irgalmas rendi apáca, kivitte magával a temetőbe. Ott rendezgették a kisfiú nagyapjának a sírját. A néni a – megszüntetett női szerzetesrend tagja –kegyelettel gondozta a sírt.. Már azért is, mert itt tudott leginkább feltűnés nélkül találkozni volt rendtársaival is!
A nővérek sír-parcellája a közelben volt. Amint ott gyomlálgatta az édesapja s unokaöccse nagyapjának sírját, feltűnt a temetői sétányon egy reverendát viselő katolikus pap, két fiatal hölggyel. Vidámak voltak, s beszélgetésüket olykor nevetés fűszerezte. A kisfiú ezen kissé megütközött, mert nagynénjével a temetőben mindig csendesen, szinte suttogva társalogtak. A gyermekszáj nem mindig mérlegel. A kisfiúsan szókimondó gyerek nénikéjéhez fordult, és alig fojtott hangon megszólalt: Ez a pap bácsi biztosan békepap! A felfedezett „békepap”, és két húga, mert azok voltak kísérői, először megütköztek a meghallott „beszóláson”. Egymásra néztek hökkenten, majd temetői csend meg komor fekete reverenda ide-vagy oda, harsány kacagásba törtek ki. Odafutottak a kisfiúhoz, és össze-vissza csókolgatták az elképedt gyerkőcöt. A mély zavarban lévő nevelő-anya csak sokkal később kezdett mulatni a dolgon. Kiderült, hogy a hölgyek egyike rendtársa volt. A pap húga. A harmadik leány szintén testvérük, és a közelben lévő nővérparcella tavaszi rendbe tétele céljából jöttek. A reverendás fiútestvér pedig húgainak segíteni tartott velük.
Így történt.
A szájaskodó, gyorsan ítélő kisfiú én voltam, jó hetven évvel ezelőtt. Talán ugyanabban az esztendőben, amikor a vallási buzgalomtól átfűtött őrmester nem hagyta a későbbi Szentatyát az út szélén ázni-fázni a Tátra-alji fagyos esőben.
