VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

A sérelemimport és a bűntudat birodalma

Most, a George Floyd halálára adott európai reakciók tömegességéből és hevességéből derül csak ki, hogy nem kell tartanunk a legrosszabbtól. Az már bekövetkezett, mentálisan végképp Amerikához csatoltak bennünket. Mi köze Tóth Verának vagy Radics Giginek a minneapolisi fekete meggyilkolásához? Hülye kérdés: mi máshoz lenne közük?

Hagyjuk most Amerikát, hagyjuk George Floydot és a rendőrt, aki a nyakán térdepelt, hagyjuk a konkrét tényeket (azokat főleg könnyű hagyni, lévén, hogy még alig ismerjük őket, hacsak nem azt a tényt, hogy a mediatizált fekete mártíromságok jelentős részéről szokott kiderülni idővel, hogy mégsem úgy volt, ahogyan beállították, na persze akkor már minek derül ki, a plazmatévék nem röppennek vissza a kirakatba, se a lélek azokba, akik életüket vesztették a zavargásokban).

Tavaly írtam egy politicós cikk kapcsán a sérelemimportról, arról a jelenségről tehát, hogy az amerikai kulturális hegemónia jegyében az egyetemi világ és a média olyan fogalmakat igyekszik meghonosítani európai környezetben, amelyek csak a tengerentúli történelmi és társadalmi viszonyok között értelmezhetők.

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy szűk egy évvel később Európán is végigszánt a Black Lives Matter-mozgalom, sőt Budapesten (!) is BLM-demonstrációt szerveznek, magyar celebek sorban fejezik ki kegyeletüket Floyd halála miatt, s a magyar Facebook-nyilvánosság széles rétegein jut át az amerikai faji pornó legújabb darabja.

Ilyenek hát a szép koloniális mindennapok.

Többezres tömegeket megmozgató tüntetések és randalírozások Londonban, Párizsban, Toulouse-ban. Nálunk kicsit persze más a helyzet: már minden feltétel adott lenne a rendszerszintű négerelnyomáshoz, vicsorgó vidékiek meg Orbán, csak hát éppen négerek nincsenek. De indulatok vannak, beleordítva a légüres térbe, félig megjátszott, félig őszinte indulatok, amelyek persze egyre őszintébbek lesznek, ahogyan ismételgetik a szlogeneket.

(...)

Régi balos közhelyet görget tovább Jámbor, de nem veszi észre, hogy a kirekesztés egyetemességének mítoszát a globálkapitalizmus mára mindenestül magáévá tette és saját céljaira hasznosítja. Van-e jobb példa, mint az amerikai tüntetők mellett sorra kiálló nagyvállalatok Twitter-közleményei és szipogós hangvételű belső levelei a társadalmi igazságtalanságokról? Jámbor nem ismeri fel, hogy az általa használt retorikai sémák már nem az elnyomottak és az elnyomók osztályharcát rajzolják ki, hanem a bűntudat pszichológiai terhének oszthatatlanságában egyesült világot.

A „rasszizmus” nem jelenség, hanem eszköz.

A világ egyneműsítésére számtalan stratégiát vetnek be, a „rasszizmus” pedig épp úgy ezek sorába illeszkedik, mint a (pop)kulturális hatalom. A kettő egymásba olvasztásának hatása felmérhetetlen.

Nem nagyon beszélnek róla, ilyenekről nem szokás beszélni, de egyre feltűnőbb, hogy a kirekesztés mint téma, motívum és narratíva lassan minden egyebet felülírni látszik az irodalomban és az irodalomkritikában, a filmművészetben, a streaming-oldalakon, a szórakoztatóipar különböző ágazataiban. Születnek persze művek, amelyek nem a kirekesztés iskolás példázatait közvetítik, de a nemzetközi kultúrsajtó és kultúrreflexió a kánonalakítás során ezeket a kirekesztés-művészetnek rendelik alá.

Önmagában kevés a politikai, gazdasági, kulturális hegemóniaépítés: a globalizált ember megteremtésének a pszichológiai sztenderdizálás a biztosítéka. Erre találták ki a „rasszizmust”. Erre szolgál a sérelemimport, a bűntudatkeltés, a white guilt és hasonló érzelmi kódok memetikus továbbterjesztése.

Mindezek fényében pedig felmerül a kérdés, hogy mi rejlik ténylegesen a „nyitott társadalmak” bevándorlásfétise mélyén, miért szomjazzák azok valójában a színesbőrű testeket (bodies, ahogyan a kirekesztésológiai szakzsargon nyomatékosítja)? Csupán olcsó munkaerőként szívja fel őket Európa? Vagy van egy másik, talán még fontosabb funkciójuk: az, hogy puszta testük a múlhatatlan áldozatiság jelölője, s e testek jelenléte előhívja, aktiválja, igazolja, szentesíti a többségi társadalmakban a globális, globalizáló bűntudatot?

Azt a speciális, amerikai ízű bűntudatot, amelynek a végtelenített, egyre propagandisztikusabb kirekesztés-narratívák ágyaznak meg, amelynek a pszichológiai előfeltételeit világszerte mindenkiben kialakítják különféle médiakampányok meg felkapott sorozatok.

A Floyd-ügy mutatja: ez a bűntudat (a helyi kisebbségek esetében pedig párja, a globális bosszúvágy) immár bárhol felkelthető, függetlenül attól, hogy az adott történelmi tények indokolják-e, vagy hogy egyáltalán van-e valaki, akivel szemben ilyesféle bűntudatot érezhetnénk. Ez a bűntudat kisiklik ok és okozat kategóriái közül.

Ha egy társadalom rendszerszerűen rosszul bánik egyes tagjaival (mint ahogyan Amerika tette a négerekkel), az természetesen eredményezhet bűntudatot. Napjaink Európájában fordítva áll a helyzet: mintha a globalizálódást elősegítő bűntudat szükségszerűsége követelné meg más etnikumú személyek tömeges behozatalát – mintha a bűntudatkeltő funkcióhoz rendeltetnének az élő testek.

A sérelemimport megelőzi az emberimportot.

Az amerikai bűntudat birodalma így kebelezi be Európát, és a gyarmatosított országok polgáraiban fel sem merül, hogy joguk lenne a saját érzéseikhez.

(...)

Tovább a cikkhez

MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu