Gyászban és reménységben
Életem jelentős részét az úgynevezett szocializmusban éltem le, s a hivatalos ideológia évtizedeken keresztül azt akarta belém sulykolni, hogy magyar református keresztyénként én egy bűnös közösség tagja vagyok. Kétszeresen bűnös. Mondhatnám, a zsarolás a közösségi múltammal kijelölte a helyemet a világban. Megpróbált bennem felépíteni egy identitást, amelynek a belső tartalma egyfajta önleértékelő mentalitás, s amelynek a legnagyobb bölcsessége abból állt, nyugodj bele abba, hogy te a történelem vesztese lettél.
Persze, volt egy nyíltan kimondatlan érzület bennünk, hogy ez mekkora hazugság, ám mégis sokan azt gondoltuk, én is, hogy nekünk ez a sors jutott. Ez a megnyomorított öntudat, a belső és néma gyász, miközben az élet persze külsőleg ment tovább. Kettős tudat a „legvidámabb barakkban”.
Mert nem elég, hogy keresztyénként és magyarként a történelem szégyenpadjára ültettek bennünket, még ahhoz sem volt jogunk, hogy kimondjuk veszteségeinket. Hogy gyászoljunk.
Így érkeztünk el a rendszerváltásnak nevezett fordulathoz abban a reményben, hogy végre kikerülhetünk a kommunista kulturális gyarmatosítás fojtogató öleléséből, s végre újra azok lehetünk, akik mindig is voltunk: a keresztyén európai nemzetek nagy családjának a tagjai. Magyarként.
Váradalmainkban keserűen csalódni kellett. Kiderült, hogy a régi kommunista mantra a bűnös keresztyén nemzetről más formában ugyan, de tovább él, s jobb, ha a demokráciában is megtanuljuk, hogy ne nagyon beszéljünk mi keresztyén múltról és megnyomorított nemzetről. Nincs itt mit visszasírni.
Mi több, ha igazán „progresszív” akarsz lenni, akkor jobb, ha megérted, hogy mindent, ami a múltban a nemzeteddel és a keresztyénségeddel történt, magadnak köszönheted. A te bűnös keresztyénséged az oka a történeti keresztyénség szétesésének, s a te bűnös magyarságod az oka a régi Magyarország összeomlásának. Mert erkölcsileg elégtelennek bizonyultál. Ezért hát ne emlegesd a múltat, ne gyászolj, mert az csak a te önző, köldöknéző önsajnálatod jele. Meg különben is, sehova sem vezet. Jobb, ha szépen beilleszkedsz az úgynevezett modernitás világképébe, amelyben a múlt régi és máig feszítő gondjai úgy oldódnak meg, hogy a közösségi identitás hagyományos alappillérei, a nemzet és a keresztyénség az értelmüket vesztik. Ez a magyarkodás és keresztyénkedés kiáltóan szembemegy a jövővel.
S itt van most ez a 100. évforduló, a trianoni tragédia (...)
