TÖREKVÉS AZ EGY-SÉG FELÉ (Deli Mihály Odú-sorozatából)

2020. júl. 18.

Különös látomásokra képes fantáziánk is szegényes ahhoz, hogy átlássuk és értékeljük a Mindenség létét („működését”). Teóriákat gyártunk, lefektetünk axiómákat, és lehetőségünk szerint ’logikus’ rendszereket építünk rájuk. E rendszerek a „levegőben lógnak”. Gazdagnak képzelt univerzumunkból nem tudunk kitörni. El kell fogadnunk bezártságunkat. Így kell berendeznünk, s otthonossá tennünk ketrecünket. Ez bőven kitölti időnket, homályba vesző tér-látásunkat, tér-képzetünket. Azt ugyan sejtjük, hogy a mindenség racionálisan felfoghatatlan, de még irracionális módszerekkel sem juthatunk túl önmagunkon, az észlelt világon. Misztikus megérintettségeink függönye mögött többnyire tükörrendszereket találunk. Az irracionális-metafizikus túlvilág nem küld megbízható visszajelzéseket. Magunkra vagyunk utalva, de nem uraljuk biztonságosan agyunk működését és szellemi áthatottságunkat. ’Isten’, ’teremtés’, ’ősrobbanás’, ’végtelen’, ’szeretet’, ’élet’, ’majd kiderül’… – ezekkel és ezekhez hasonló bizonytalan szavakkal-tartalmakkal dolgozunk. Filozófiánk gyökértelen, csak mint egy vázában virító virágcsokor. Létünk, mint egy bolygó, lebeg az űrben. Ez adatik. Szép kihívás. De levezethető-e földi életünkből, csillagos egünkből a Mindenség működése-szándéka; és tapasztalható univerzumunk miféle tükre az Isteni Mindenségnek? Hogy önáltatásunknak, illetve továbblépésünknek van perspektívája, az sejthető abból, hogy egyáltalán „eszünkbe jut gondolni arra, amire gondolni sem tudunk”. Feszítjük, döngetjük ketrecünk falát, de elfogadjuk áthatolhatatlanságát. Legfeljebb a fal mellett álmodozunk, hallgatózunk. Bíztató látomásokat hallva, izgalomba jövünk. Rések nem nyílnak a falon, legfeljebb hőt érzünk, sugárzást. Meg kell ahhoz halnunk, hogy egy kis lépéssel közelebb kerüljünk a megoldáshoz. Izgalmunk-félelmünk ennek ellenére rendszeresen felhorgad bennünk. ’Isten’, ’teremtés’, ’ősrobbanás’, ’végtelen’, ’szeretet’, ’élet’, ’majd kiderül’… szavaink-fogalmaink mögött kimondhatatlan dolgok, szellemi tartalmak gomolyognak.

Megpróbáljuk használhatóvá tenni, de nem tudjuk, valójában Ki, vagy Mi az „Isten?” Hiába tartjuk magasba a szót, falba ütközünk.

„Teremtés?” – hiszen még a saját világunkat sem tudjuk feltérképezni. Mikroszkópokat, távcsöveket eszkábálunk, összeírjuk tapasztalatainkat, amik időnként kioltják egymást, de hogy mitől és miért van, ami van, azt nem tudjuk. Kimondtunk egy bűvös szót: „ősrobbanás”, de hogy előtte és azon túl mi van-volt-lesz, nem tudjuk; tehát azt sem, hogy Ki a robbantó.

„Végtelen?” – helyesebb, ha azt mondjuk, ’messze’, mert a „végtelen” értelmezhetetlen. Spirituális felhajtóereje a ketrecfalon fennakad.

„Szeretet?” – életünk fundamentális értelme, de már fegyelmezetlenebb pillanatainkban sem működik, ráadásul az evolúció is gáncsolgatja, és vajon a „végtelennek” nem a lét-rendszerében működő pontján ugyanaz az értelme, mint számunkra (ha egyáltalán van ott szeretet…)?

„Élet” – öntudatos-öntörvényű buborékunk, gyönyörűségünk; hedonizmus és kín és álmok és kitalált ígérvények: csak egy léghajó.

„Majd kiderül…” – igen. De addig, elszánt törekvéseinkkel együtt: kicsit szerényebben…

Világunk, ha felfoghatatlan is, valami miatt van, s ez bátorít a lehetetlen küzdelemre, hogy a ketrecfalon túli dimenziókról álmodozzunk, avagy kutassuk magunkban a ketrecfalon túli dimenziók árnyékait-morzsalékait. Talányok-feszültségek-ellentmondások ebből adódhatnak. Ahány ember, annyi álom. Az álomtalan emberek is lelkek. Álom-csoportok békétlenséget okozhatnak. Az egy-ség szó azt jelöli, hogy sokszínűségünk-sokféleségünk virága egy gyökérből ered, s így végső soron az egy-re vezet vissza. Viríthat, loboghat, áradhat, de az egy a kiinduló pont, az egy a betetőzés. A megnyílás, a lebomlás fokozatait nevezhetjük ’teremtésnek’, de ez mind csak részlet, az egy-hez képest. A sokszínűség szépsége-játékossága ugyan lenyűgöző, de csak momentum, töredék, csillám. Az egy mérhetetlen gazdagsága a valóság, abban összpontosul minden kitárult alkotóelem. Miközben a világ gazdagságát igyekszünk regisztrálni, hasznunkra fordítani, kezünkkel a sötétbe nyúló gyökeret kell kutatnunk. Ez nem ugyanaz! A világ dolgai széttartanak. Új és új utak, felfedezések, bukfencek, csodák kelletik magukat, amelyeknek egy-ségét ember nem értelmezheti! Az egy: csend, befelé fordulás, lélek-átadás, lélek-feladás. Az egy-ség az igazi gazdagság. A nagy író a „lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcait” követendőnek állítja elénk. A mérleg serpenyőiben önteltségünk-öntudatunk és alázatunk táncol.

…De hát mindannyian meghalunk. Mindannyian megtesszük a lépést. Születésünk tükreként mindannyian újra átcsúszunk egy szűk gyűrűn. Megérkezünk valahová. Sok-aság, vagy egy-ség vár? Felkészülhetünk előre a „találkozásra”? Átviszünk valamit, vagy szegényen, üres batyuval, üres lélekkel érkezünk? Vége lesz? Kezdődik? Folytatódik…? – Na, de addig…! Mi a teendő?! Mindenki egymagában áll. Nem a gyürkőzés a nehéz, hanem az „önfelszámolás” útja: e paradoxon kiegyenlítése.