Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Kavicsok I. (Bodor Miklós László elbeszélése)

 

Nagybátyám újságkihordó volt. Pirkadat előtt átvette az újságkötegeket. Egy részét átadta feleségének, és a sárga „Sajtó” táblával jelölt kerékpárok megindultak a szélrózsa minden irányába. Az újságos bódékat akkor nyitották a kalibák bundapálinkák cserzette torkú gazdái, igazodva a drótszamarak pedálját taposó kihordók érkezéséhez.

     Az újságnyalábokat célba juttatók jó része nem volt mindig kerekeken gördülő hordár. Bácsikám például a Magyar Királyi Ludovika Akadémia végzős növendékeként lett hajdan a tiszti kardbojt jogos tulajdonosa. Aztán a vesztett háború után internáló táborok lakója lett, majd a vásárcsarnokban a „hallja kend!” és sok más foglalkozás ideiglenes művelője. Állásai sűrűn változtak, mert itt is, ott is feltűnt az új államrendőrség valamely tagja, aki meggyőzte munkaadóját, hogy jobb, ha elküldi. Végül valaki kegyéből jutott a lapkihordók hajnalban kelő társaságának tagjai közé.

     Újságcsomagja egy részét a Mahart kikötője előtti újságoshoz kellett leadnia. Ítt nyomtak kezébe – feltűnés nélkül, a lapok átvételi elismervényével együtt – egy levélkét. A sajtpapírszerűségen érkezett üzenetet egy uszálykormányos hozta Pozsonyból, Komáromon át. A magas vízállás itt érte hajóját: a Lánchíd és a Szabadság híd között. A magasra duzzadt Duna miatt nem mehetett tovább, nehogy megsérüljön a híd szerkezete. A „sajtpapírt” a veszteglő hajó matróza adta át az újságosnak...

 

*

 

Másik nagybátyám hasonló utat járt be, míg földmérők színes rúdjainak hordozója lehetett. Munkakönyvi meghatározása szerint: „figuráns”. Megbecsült munkatárs volt, mert a katonai képzés során alapos térképészeti ismereteket szerzett. A két nagybácsi egy Tömő utcai kocsmában találkozott. Megbeszélték a levél tartalmát.

 

*

 

Egyikük másnap, miután az újságoktól megszabadult, egy Bajcsy Zsilinszky úti borbélyüzlet bejárata előtt támasztotta falhoz biciklijét. Itt dolgozott apám – a „rikkancs” – testvéröccse. Borotválkozás volt a látogatás jogcíme. Mire apám beszappanozta bátyját, köpenye zsebébe vándorolt a hosszú utat megjárt iromány. A sörtéitől megszabadult testvérbáty és testvére aztán kiballagott cigarettaszünetre az üzlet elé. Itt beszélték meg, hogy a Felvidéken rekedt nagynénjük üzenetének megfelelően az Ipoly egyik partján ők, túloldalon nénikéjük pár percre találkozhatnak az elbontott Lelédi hídnál.

 

*

 

A folyócska – inkább nagyobb patak – határfolyó lett, így határsáv-engedély kellett már a Szobi vasútállomásnál való leszálláshoz is. Ilyen okmányt persze egyikük sem birtokolt. Ezen egy percig sem keseregtek… Mindhárman a Felvidéken születtek, és a trianoni kényszerszerződés miatt kellett elhagyniuk házat s hazát.

 

*

 

Apám volt a menekülés idején a legkisebb testvér. Nagyapám a Magyar Királyi Csendőrség állományába tartozott, és a felszólításnak, hogy lépjen a Csehszlovák Állam megfelelő közegei közé, nemet mondott. – Nem csehelek be! – mondta. Ingatlanjait elkobozták, állását elvesztette, és még saját, no meg családja élete is veszélybe került. Kapcsolatait felhasználva áthozta családját a zöld határon. Nem ment Budapestig. A vagonlakói élet nem vonzotta. Vácott telepedett le.

     Jól választott!

     Öt évig várt a magyar állampolgárság újbóli elnyerésére, míg az ólomlábakon járó csehszlovák hivatalok szíveskedtek átküldeni a szükséges okmányok hiteles másolatait.

 

*

 

Vácon élt nagybácsimnak egykor volt katonatársa, akit pergőtűzből mentett ki nehéz sebben, és juttatott hátra a rögtönzött segélyhelyre. A sebesült bajtárs felgyógyult, leszerelték, és hálával gondolt az irányában emberséges törzstisztre… Fia a találkozási hely határszakasz őrsének sorállományú járőrparancsnoka volt. Vállalta a veszélyes feladatot, hogy szolgálata idején lehetővé teszi a szétszakadt rokonok találkozását. Feltételül szabva, hogy nem próbálnak meg átgázolni az Ipoly vizén.

 

*

 

Apám úgy döntött, magával visz. Amikor a kirándulóknak álcázott csapat a Nyugati Pályudvaron találkozott, dühösen tapasztalták, hogy én is velük megyek. – Ha eljár a szája,akkor nem ússzuk meg néhány havi fogva tartással – dörmögött nagybátyám.– Ez a gyerek eddig se kotyogott ki semmit! – válaszolt apám helyett másik bácsikám. – És a te szád is duguljon el. Kirándul velünk. Ennyit tud, nem többet.

     Haragjuk szelíd koholásnak tűnhetett a zöldparolis határőr szakaszvezető kifakadásához képest, amikor az erdőből kilépve meglátott. Végül lenyugodott a „katona bácsi is”. Olyannyira, hogy ő ültetett a nyakába, míg a nyomsávok csak általa ismert hálózatán lépkedve a folyópartra értünk.

 

*

 

A túlparton fekete szoknyás, pruszlikos öregasszony bújt ki a parti cserjésből. A „nagyokat” nevükön szólította. Apámhoz külön is szólt:

     – Te ugye a Laci vagy? Amikor a bátyám átgázolt veled, akkor te voltál a legkisebb. – Majd rám mutatott: – Ő a kisfiad? Aki a bátyám után szintén Miklós lett? Öreg nénéd vagyok, nagyapád húga – mondta nekem.

 

*

 

Kisfiú voltam. Látszólag nem tett rám nagy benyomást a találkozás. Többet törődtem a fűszálakon tornázó színes szitakötőkkel. Meg a röptükben egy-egy vízcseppel csőrükben tovatűnő fecskékkel. Azt hiszem, akkor, ott nyílott szemem először a csodálatos természet pompájára. Néha más élmények el is nyomták.

     Manapság egyre gyakrabban, és furcsa módon mind élesebben emlékezem a találkozásra.

     Sok év telt el azóta.Voltak boldog évek és keserű emlékűek egyaránt.

     Megházasodtam – alig felserdülten –, gyerekeim születtek. A gyerekek fel is nőttek. Ahogy kell, ahogy az szokás: sok örömöm telt bennük, és olykor bánatot okoztak, amint ez is szokás.

     Magamra maradtam…

     Új házasságot kötöttem, és a kapcsolatban nem kaptam megértést, szeretetet. Házasként torokszorító magányba szakadtam.

     Nem bántam volna, ha a kaszás megsuhintja szerszámát, ami ellen nincs fellebbezés, és ami után más élet kezdődik, más világban. A kasza lendületét mindig megállította a láthatatlan legfőbb erő!

    Unokáim születtek, akiknek a szeretete sarkallt a továbbélésre.

     Minden betegséget túléltem, amikbe „tisztességes” emberek bele szoktak halni

 

*

 

Egyik nap dolgaim után járva, a szél egy gyűrött újságlapot kergetett a járdán. Egy öregember jött szembe. Nehézkesen lehajolt érte.

     Mikor közel értünk egymáshoz, fanyar mosollyal rám nézett. Ismeretlenül is megszólított.

     – Felvettem – mutatott a kezében tartott újságdarabra. – Engem is el szoktak dobni – fűzte hozzá magyarázólag...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu