Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

10. mese: Lakatlan szigeten. Tisztelt Olvasó!

Ezt a hírt olvastam az imént: „Tengerparti homokba írt S.O.S. segített megmenekülni három hajótöröttnek”. Erről pedig eszembe jutott Bilhebolha című mesefüzérem egyik darabja, a Lakatlan szigeten. A kötet pár éve jelent meg a Hét Krajcár kiadó jóvoltából. A történet egyik főhőse azóta az Abó és Robó című nagyregényem egyik főszereplőjévé nőtte ki magát... Ha netán kedve támadna, tisztelt Olvasó, egy mai kiskamasz és egy mai bolha kalandos történetéhez, itt és most elolvashatja.

 

 

 

 

 

 

Tizedik mese

 

LAKATLAN SZIGETEN

 

 

 

Tudod, Dini Dani, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy elvisz magával egy lakatlan szigetre, hát én kézzel-lábbal tiltakoztam volna. Most viszont, hogy a sors különös szeszélye csakugyan egy lakatlan szigetre vetett, semmit sem tudnék jobban sajnálni, mint ha ez kimaradt volna az életemből.

     Különös, de aligha akad olyan ember, aki ne ábrándozna szívesen azon, hogy mit tenne ő, ha ilyen helyzetbe kerülne. De még azon is szívesen elmerengünk, hogy ha egy lakatlan szigetre kellene távoznunk, akkor mi lenne az a három dolog, amit feltétlenül magunkkal vinnénk. Ámde: olyan ember vajon hány akadna a világon, aki ténylegesen vállalná, hogy az óceán közepén kitegyék egy üres szigetre, és magára hagyják, akár az idők végezetéig?

     Ami azonban a repülőgép-szerencsétlenséget illeti, azt bizony még így, utólag is szívesen kihagynám. Nemcsak azért, mert szinte elmondhatatlanul kegyetlen volt. Hanem azért is, kedves barátom, mert ugyan már, milyen épületes dolgot mesélhetnék én róla? Amikor végre kimásztunk az elhagyatott szigetre – pontosabban szólva csak Abó mászott ki, hiszen én az ő fülében éltem túl a tragédiát –, mégiscsak bőségesen adódott választási lehetőségünk: mit kezdjünk a helyzettel, magunkkal, a gondolatainkkal? Van értelme elmesélnem, mert ha – ne adja Isten! – egyszer te járnál így, talán könnyebben feltalálod magad. De amikor a gép törzse hosszú, ijesztő rázkódások után még a levegőben kettétört, s mi belecsapódtunk az óceánba, ugyan már, mit lehetett volna másképp gondolnunk és másképp tennünk, hogy a tragédiát elkerüljük? Olyannyira semmit, hogy még az sem lehetetlen: túlélésünket annak köszönhettük, hogy amikor felszólították az utazóközönséget, hogy kapcsolják be az öveket, a szokásos lassúsága miatt Abó ezt elmulasztotta; de még mentőmellényt sem húzott magára; sőt – mint hamarosan kiderült – még úszni sem tudott. A vízben számosan lehettek még körülöttünk, mert hörgéseket, zokogásokat és kétségbeesett karcsapásokat lehetett innen-onnan hallani a hullámok morajlása közepette.     Megmenekülni azonban csak mi tudtunk!

     Hogy hogyan?

     Ne mondd, hogy akár a világ legkiválóbb elméje is előre számolhatott volna vele!

     A vízbe érkezésünkkor a szárnynak éppen egy olyan darabkája mellé csapódtunk, amelyet Abó a koromsötétben ösztönösen meg tudott ragadni, s amelynek segítségével a háborgó víz színén tudtunk maradni. Mivel úszni nem tudott, meg sem próbálkozott vele, takarékoskodhatott az energiájával. Egy idő után pedig még el is aludt, s amikor virradatkor megébredt, még mindig volt ereje a szárnydarabkába csimpaszkodni és újabb hosszú órákon át várni a vihar elcsendesülésére, a látóhatár kitisztulására.

     Talán a szárnydarabka egyik megtekeredett, felálló lemeze okozta, hogy az erős szél jócskán eltávolított bennünket a becsapódás helyszínétől. Senkit és semmit nem láttunk az utasokkal teli repülőgép maradványaiból. De még az időközben nyilván megérkezett mentőhelikopterek motorzúgásából sem jutott el hozzánk semmi. Annak okára viszont, hogy miért nem kerestek minket sokkal tovább – egyre nagyobb és nagyobb köröket téve a lezuhanás pontja körül –, csak jóval később jöttem rá. Méghozzá akkor, amikor, kiszabadulván a lakatlan sziget fogságából, megtudtuk, hogy rajtunk kívül senki más nem élte túl a katasztrófát.

     Nos, az a helyzet, kedves Dini Dani, hogy az efféle repülőgép-szerencsétlenségeket egyáltalán nem szokás túlélni. S ezt a mentőalakulatok is pontosan tudják. Egy darabig még elkörözgetnek a hullámsír felett – leginkább a hozzátartozók megnyugtatására –, ám nem kezdik el azon törni a fejüket, hogy a szerencsés véletlenek sorozata folytán valaki nem menekülhetett-e meg mégis a halál torkából, s ha igen, vajon hova a csudába tűnhetett.

     Azt a tényt ugyancsak ide, a szerencsés véletlenek közé kell illesztenünk, hogy bár útrakelésünkkor egyáltalán nem volt szempontunk, milyen hőmérsékletű óceán fölött fogunk repülni, Abó nem gémberedett el, nem hűlt ki a vízben, noha nem úszott, s különösebben nem is mozgott. Így aztán nem is kényszerült mentőalkalmatosságunk elengedésére, elhagyására. Rendületlenül tartotta magát s, hála Istennek, engem is.

     Hosszú órák telhettek el a becsapódásunk óta, de még mindig nem szóltunk egy szót sem egymáshoz. Abó részéről ez nem szorul magyarázatra, hiszen ő nem is tudott a jelenlétemről. Annál inkább az én részemről. Nos, megfogadtam Abó apjának: ha törik, ha szakad, hallgatok titkos küldetésemről.

     Csakis neki volt szabad tudnia róla. Még Abó mamáját sem avatta be, sőt még Kisgazdit sem, holott ő hozott össze minket, mármint Abó papáját és engem. Kisgazdi és Abó ugyanis elsőfokú unokatestvérek, s találkozásaikkor többször is szóba kerültem. Abó apja eleinte bosszúsan legyintgetett, hogy az alig tizenkét éves unokaöcs hogy lóvá tudja tenni lassan már tizennégy éves, nagykamasz fiát. Ez a legyintgetés azonban csak addig tartott, amíg Abó elő nem állt a nagy ötlettel: a nyári szünetben ő bizony Ausztráliába repül, a legjobb barátjához. Talán mondanom sem kell, kedves Dini Dani, hogy ezt a nevezetes barátját a világhálón szedte össze. Sem ő, sem a szülei nem találkoztak még vele soha. Sőt, két szüleje csupán annyit tudott róla, hogy amikor Abót valamilyen házimunkába akarták befogni, ő legtöbbször azzal hárította el, hogy most nagyon nem ér rá, mert Tommal csetel. E roppant kínosan alakuló helyzet végül oda vezetett, hogy Abó papája telefonon felhívta Kisgazdit:

     – Mi igaz abból, amit a beszélő bolháról meséltél Abónak?

     – Minden – közölte Kisgazdi.

     Hosszú szuszogás következett. Nagybácsija végül csak kibökte:

     – Nem tudnád elhozni nekem azt a fránya bolhát?

     – Nem olyan egyszerű. Töfivel van barátságban, nem velem.

     – Akkor hozd a kutyát is! Sürgős lenne!

     – Megpróbálhatom – állt rá Kisgazdi, s valóban a nyomomba eredt.

     Csak hízelgett neki a gondolat, hogy egy nem mindennapi csodabogárral tud majd büszkélkedni szeretett nagybácsijának. Aznap háromszor is levitte sétálni Vörösbundást, és késő délután mellé is pártolt a szerencse. Kedvenc kóbor macskámban időztem, amikor látom ám felénk totyogni a jó öreg ebet; éppen túl voltam egy kiadós étkezésen, s hordozóalkalmatosságom füléből szemlélgettem a ragyogó nyár minden gyönyörűségét. Macsekom már inalt is volna el, de ráripakodtam:

     – Állj! Jó barát!

­     Gyorsan felfújta magát, hátát meggörbítette, karmait kiengedte, úgy várta, hogy Vörösbundás közelebb kerüljön. A megfelelő pillanatban már ugrottam is.

     – Mi van, Töfi? – üdvözöltem nagy örömmel. – Túl nagy a vérnyomásod? Csapolnom kell?

     – Ha lehet, nem ragaszkodnék hozzá – vakkantott jókedvűen. – Egyébként azt hiszem, Kisgazdi keres.

     Igencsak meglepődtem. Kíváncsiságtól fűtve, hamar átpattantam hozzá. Rögtön közölte, mi járatban van. S hogy sürgős. Mondtam is neki:

     – Ilyen az ember. Ha megszorul, elkezd hinni a csodákban.

 

 

A teljes történet itt olvasható!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu