Túl sokan tüntetnek? Korlátozzuk a gyülekezési szabadságot!
Szombaton, augusztus 1.-én Berlinben valószínűleg a legnagyobb németországi tüntetés zajlott le az 1989-es újraegyesítés óta. A tüntetők a járvány ürügyén foganatosított önkényes állami intézkedések (mint a kötelező maszkviselés, a boltokra, vendéglőkre, fodrászokra és más szolgáltatókra kiszabott, legtöbbször teljesen irracionális szabályok, a nagy szabadtéri rendezvények teljes betiltása) ellen akartak fellépni, de tulajdonképpen nemcsak erről, hanem számos régen felgyülemlett sérelemről volt szó.
Miközben az állami és államhű média 20 ezer résztvevőről tudósított, addig a résztvevők több százezer tüntetőről számolnak be. Összehasonlítható fényképfelvételek alapján az alternatív blogok (e cikk írója a Tichys Einblick szerzője) azt állítják, hogy legalább félmillió, de feltehetőleg akár egymillió résztvevő is lehetett Berlin főútvonalain, valamint azok mellékutcáiban.
Miért ez a bizonytalanság? A kormányhű média tudósítása teljesen nyilvánvalóan hazug. Minden szavahihető beszámoló szerint sokkal többen voltak a tüntetésen, mint a tudósítók által sugallott 20 ezer. Érdekes módon ugyanezek a tudósítók már két órával a rendezvény vége előtt azt is állították, hogy a tüntetést feloszlatták. Számtalan szemtanú beszámolója szerint az egész országból érkeztek résztvevők, akiket főképpen 30 és 50 év körüli szolid, rendesen felöltözött polgárokként írnak le.
Ugyanaz a média, amely a résztvevők számát meghamisította, a résztvevőket neonáci nacionalistákként, jobboldali összeesküvéselméletek követőiként, ezoterikus futóbolondokként ábrázolta. Ezekre a rágalmakra sem a közölt fotók alapján, sem a résztvevők és független megfigyelők beszámolói alapján nem lehet bizonyítékot találni.
A saját festésű molinókon és plakátokon a német alaptörvényből vett idézetek voltak olvashatók, amelyekben a résztvevők a demokrácia, a sajtó- és véleményszabadság visszaállítását, a mozgási korlátozások beszüntetését követelték. Sokan a fekete-, vörös-, aranyszínű német zászlóval vonultak.
A megmozdulás érdekessége éppen az volt, hogy baloldaliak, homoszexuális aktivisták, sportolók, a demokráciát féltő családok, a nemzeti identitás miatt aggódók és konzervatív meggyőződésüek, fehérek, feketék és minden más színűek együtt, minden konfliktustól mentesen vettek részt a tüntetésen. Ez volt az, amiről nem volt szabad tudósítani. Viszont arról főműsoridőben perceken át igen, hogy Dunja Hayalit, egy hírhedt baloldali kormányhű tévés moderátort a tüntetők munkásságának ismeretében lekiabáltak, és nem voltak hajlandók vele elbeszélgetni. (Mint arról beszámoltunk, a demonstráción szélsőjobboldali szélsőségesek is résztvettek – a szerk.)
A tüntetők a vírust „a legnagyobb konspirációs elméletnek” nevezték és a járvány miatti korlátozások feloldását követelték.
Az rendőrség, amelyik Berlinben arról híresült el, hogy az antifa erőszakos tüntetéseit, autógyújtogatását, házfoglalásait jóindulatúan szemléli, most különleges brutalitással látott neki a tüntetés feloszlatásának, mivel a résztvevők „nem viseltek maszkot és nem tartották be az egymás közötti előírt távolságot”. Idős embereket kerítettek be és hurcoltak el, többeket megvertek, többen feljelentést tettek a rendőrségi erőszak miatt.
Ugyanez a rendőrség egy héttel ezelőtt nem látott okot a beavatkozásra, amikor a Black Lives Matter mozgalom támogatói szintén maszk nélkül és tömött sorokban vonultak Berlin utcáin.
A kancellár és miniszterei mélyen hallgatnak a szombati tüntetésről.
A tiltakozók joggal háborodtak fel, hogy hetek óta semmilyen megbízható információt nem kaptak a fertőzési helyzetről. Senki sem indokolja meg, hogy miért vannak még mindig szükségállapotra emlékeztető rendelkezések érvényben, holott az általános tapasztalat az, hogy alig lépnek fel új fertőzések.
Ezért mind többen gondolják úgy, hogy ezek az intézkedések már rég nem a vírusról szólnak, hanem az immár mindenki számára érzékelhető gazdasági válságról, és az uralkodó elitnek a nép elégedetlenségétől való félelméről.
Ez a félelem jogos.
A berlini tüntetés témája ugyancsak a járvány kezelése volt, de a háttérben érzékelhető volt, hogy egy általánosabb elégedetlenség keres magának szavakat és kifejezési formákat. Az elégedetlenség, amelyik a változatlanul folytatódó migrációból, az euró megmentésére irányuló mind radikálisabb akciókból, a katasztrofális energiafordulatból, a német nyelv gender alapon történő megerőszakolásából, az iskolai indoktrinációból, és főleg a véleményszabadság mind radikálisabb elnyomásából táplálkozik, még nem talált magának pártot, vagy alkalmas karizmatikus vezetőt.
(...)