VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

MISZTÉRIUM (Deli Mihály Odú-sorozatából)

MISZTÉRIUM

Még három hét a nyárból, aztán iskola, az utolsó év, és érettségi. De nem éri meg, lőtt fejsebbel, három hónapig fekszik a kórházban, kómában; 1957. február 10-én meghal.

(szülei)

Apja, szakítva paraszt felmenőivel, a fővárosba került, kőművesként az építőiparban helyezkedett el. Értelmes, rokonszenves, gondolkodó emberként hamar felhívta magára a figyelmet. Próbálták agitálni, a politika irányába terelni, de egészséges igazságérzetével és józanságával átlátta a rendszer visszáságait, hazugságait. Becsületes, természetes életet akart élni; nem volt könnyű ezt a hétköznapok átpolitizált agresszivitásától megvédeni-elrejteni. – Anyja óvónő, felmenői között falusi tanító, újságíró, pap is található. Vallásos, templomba járó asszony. Nagy szeretetben, harmóniában élnek. Sosem akarta a férjét meggyőzni az Istenhit igazáról, csak szelíd állhatatosságával és derűs jóságával sugározta elkötelezettségét. A férfi eleve kétkedő, mégis kíváncsi racionalitása, és a nő nyitottsága-bizalma a megfoghatatlan hit vonzása előtt, gyermekükben formálódott és kezdett elhatározássá érlelődni.

(ő)

A fiú a Műszaki Egyetem Építészmérnöki Kara és a papi hivatás között ingadozott. Szülei gyöngéden és józanul az előbbi felé terelgették, de a félig-meddig titkos misék világa, és a miséken feltűnő irodalomtanárának szellemisége erősen hatottak rá. A dac és a kihívás izgalma is bátorította; a tanár okos szavai hol végletes hősiességét, hol ravasz tántoríthatatlanságát támogatták. – Ezt a keresgélő bizonytalanságot tépték ketté az októberi napok.

(’56)

Apa és fia végigharcolták a forradalmat, az anya sebesülteket ápolt. A szülők számára a világvége első stációja volt, amikor a férfi, karjában a meglőtt fiával, belépett a kórházba és letette a gyermeket az anyja elé. Menekülni nem lehetett, a harcok befejeződtek, siralomházban kuporogtak mind a hárman. Az apa 1968-ban szabadult, 1979-ben meghalt. Az anya 1958-ban szabadult, 1992-ben meghalt.

(kóma)

„Lelkem sérthetetlen, emberként tiszta maradtam, pedig tizenhat embert megöltem. Tanárom azt mondta, a bűn lehúz, a kegyelem elaltat, a megbocsátás értelmezhetetlen, az Isten igazságosztó kezében vagyunk. Kómában voltam, de mindent láttam. Anyát és apát, a jövőjüket, az egész várost, az országot, Európát, a lebegő földgolyót. Fájdalmat nem éreztem; aggódásom értük és a világért lágy volt, könyörületes reménnyel tele. Angyalokkal nem találkoztam, mert bennem voltak ők: sugallataikkal gondolkodtam-láttam-éreztem. Dönthettem: meggyógyulok, felépülök, nyomorék maradok, végleg távozom az életből, valamiféle (kimondhatatlan) szellem-lényként „félig” itt maradok… És még más, szavakkal kifejezhetetlen lehetőségek közül választhattam. A ’részvét’, az ’együttérzés’, a ’sajnálat’ lényegtelenné szürkült az elhagyottak felé. Távolodtam a világtól. Mosolyogva suttogtam: „ne féljetek, nyugalom, türelem, nem érdekes…” Kezdtem elszakadni tőlük. Mintha moziban ülnék, peregtek előttem az események. Növények, állatok, emberek, tájak: összefolytak, elkeveredtek, átrendeződtek. A gonoszságok elszemélytelenedtek, tárgyiasultak, gyötrődő lelkek bezáródtak, a természet magára hagyottan gomolygott. Az életnek nevezett világ fuldokolva elmerült, majd felbukott; nyughatatlannak tűnt. Az ’igazi valóság’ egyre határozottabban vonzott; mindent finoman kimosott belőlem. Már csak két „dolgot” kellett kivetnem magamból, ami még ide kötött: egyfelől tanárom ajándék versét, amit a temetésemkor mondott. (Anyám, élete végéig amulettként őrizte. Tanárom és nagyszüleim titokban temettek el, de szüleim tudták, hogy meghaltam.) Másfelől szüleim fájdalmától kellett elszakadnom. Vetettem még egy utolsó pillantást a városra; előre láttam harminc, hatvan, száz év múlva: a lehangoló romok helyett ugyanolyan zavarodottság, egymásra hányt, cifrára faragott kocka-világ, vakító vibrálás. Hamis lárma zakatolt. Az élőlények, mint a mérgezett egerek, nyüzsögtek össze-vissza, a természet megfeszült s kinyújtózkodott, a lelkek álmosan és levegő után kapkodva, meztelenül, vagy magukra aggatott szellem-rongyokban várakoztak, majd életüket lerúgva szállingóztak és vonultak velem együtt, ahogy azelőtt és azóta is, mindig és mindig. Mint a nap, ragyogott előttem a nehéz szabadság, legyőzött minden kínt és hiábavalóságot.”

(a tanár verse)

LÉLEK ÚT

Emberek vesznek

körül / ölelésükben

lelket növesztünk

Karjuk többé nem érhet

át / magunkra maradunk

Falak épülnek

ajtókkal, ablakokkal

Átjárnak rajta

lelkeink / szökdösünk és

megtérünk / teteje nincs

Világok vártak

Mesebeli egüket

éhes földjüket

megtaposva, kifosztott

lelkeink odébb állnak

Juhász Dávid: Márciusban újra kezdjük

(a kép forrása: itt)

MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu