Kultúrharc kultúra nélkül
Nélkülözheti-e a kultúrharc magát a kultúrát, végérvényesen átírható-e a múlt pusztán hatalmi igények mentén, mi köze a forrongó Nyugatnak a numerus clausushoz, és milyen is a magyarság víruskultúrája? Az Egyesült Államokat felperzselni látszó indulatokról, saját kulturális vitáinkról, kurucok és labancok közé szorult vírushétköznapokról beszélgettünk Szerencsés Károly történésszel, és egy embertípusról, amely nevetséges, de azért mégsem.
– A nyugati világ forrong, az elmúlt évtizedek látszatnyugalma mögött izzó indulatok egyfajta kultúrforradalom formájában törnek felszínre. Hová vezet ez?
– Nem akarok úgy tenni, mint aki pontosan érti, mi történik ma a világban. Az élet egy hatalmas paradoxon, mert éljük – s ha szerencsénk van tényleg élünk, nem csak múlnak a napjaink –, de valahogyan mégis mindig vagy megelőz minket, vagy a sarkunkra lép. Nehéz meglátni, mi is történik körülöttünk, főleg, ha nincs egy markáns akarat, amely döntően meghatározza a közösségi létünket. Ez lehet pozitív, például egy belső meggyőződés, hit, de lehet negatív is, mint a totalitárius rendszerek által felállított keretek. S amikor jó esetben rájövünk, mi és miért történt az életünkben, legtöbbször már késő, csak legyinteni van erőnk.
– Hétköznapi indulatok ezek, vagy tényleg kultúrforradalom zajlik?
– Nincs olyan benyomásom, mintha az indulatok forradalmiak, pláne kulturális jellegűek lennének. Politikai – azaz főleg hatalmi – jellegű törekvéseket látok, amelyek megpróbálják felhasználni bizonyos emberek elfojtott indulatait – düheit és frusztrációit – és részben jogos sérelmeit. Ebben rokon a mostani lázadás a kommunista gyakorlattal: felhasználja az ember legszebb és legaljasabb vágyait, tulajdonságait, és ezért olyan veszélyes.
– Az indulatok egyik terepe mégiscsak a kultúra! A szobrok ledöntése, megcsonkítása, filmek dobozba tétele, és persze a múlt értékelése. Mintha újra a múlt átírásánál tartanánk, nem?
– Ez a fajta múltátírás – most leginkább az Amerikai Egyesült Államokban tapasztaltakról beszélek – szintén nem kulturális jellegű, hanem politikai, mint amilyen nálunk is volt 1948 után. Mondok egy példát: ha Márai Sándor – előbb vagy utóbb – hajlandó lett volna belesimulni a szocialista rendszerbe, nem kerülhette volna el, hogy elismert szerző legyen. És még csak teljes meggyőződéssel sem mondhatom, hogy a magyar kultúra jól járt azzal, hogy ő nem volt erre hajlandó; az ellenálló önérzetünk azonban feltétlenül. De túl sok áldozatot követelt ettől a nemzettől a „menekülő ellenállás”. A „menekülő forradalom” – ahogy Ady mondja. Az biztos, hogyha a múlt ábrázolása politikai igény mentén épül fel, maradandó semmiképpen sem lehet.
– Milyen politikai igényre gondolsz?
– Hatalomról, voksokról van szó. Egyelőre! Minden erről szól. Kvótaforradalomnak mondanám, és pont olyan hamis, mint a „proletariátus forradalma”. A kvóta valójában zárt szám. Numerus clausus. Én elvetem a származás szerinti kvótát, a nemek szerintit is, ellenszenves nekem, mert valós feszültségekre építő, számító politikai húzás. Ettől az afro-amerikaiak szociális problémái, vagy a nők vélt vagy valós hátrányai sosem oldódnak meg. A bűnözési statisztikák sem javulnak, csak újabb indulatok keletkeznek. Ugyanakkor persze híve vagyok az életesélyek kiegyenlítésének, minden értelmes eszközzel: ösztöndíjakkal, kollégiumokkal, személyes és intézményes támogatással.
(...)
