Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

„NEM LÉGÜRES TÉRBE ÉRKEZTEK A MAGYAROK” – Szenthe Gergely régész a Mandinernek, Darai Lajos hozzászólásával

 

(Tisztelt Olvasó! Még a cikk ismertetése előtt egy főszerkesztői megjegyzés és egy rovatvezetői hozzászólás... Nemsokára – talán már néhány héten belül – egy frissen elkészülő, hatalmas történeti mű digitális változatával örvendeztetnénk meg a magyarság eredete, korai történelme iránt érdeklődőket. E téma taglalása – nem kis részben a genetikai kutatások eredményeinek köszönhetően – közéletünk mindennapos eseményévé vált. Mint kívülállót, örömmel töltött el a felismerés, hogy nagyon sok tekintetben közelednek a kutatói álláspontok, mégha az óriási szakadékok változatlanul köztük vannak és jó darabig bizonyosan köztük lesznek is. Mindenesetre a következőt írtam Darai Lajosnak, őstörténeti rovatunk vezetőjének: 

 

"Kedves Lajos, a végén még kialakulhat egy viszonylag egységes magyar őstörténet... Ebben a cikkben: Nem légüres térbe érkeztek a magyarok – Szenthe Gergely régész a Mandinernek az interjúalany tisztességesen kijelenti, hogy szakterülete alapján nem tudja megmondani, milyen nyelven beszéltek a Kárpát-medencében – de ugyebár ez azt is jelenti, hogy engedné meggyőzni magát arról, hogy magyarul..."

 

A Cser–Darai szerzőpárosnak ugyanis régóta meggyőződése, hogy a Kárpát-medencében ősidők óta magyarul beszélnek. Vagyis nem Árpádékkal jöttek az igazi honfoglalók. S figyelemre méltó módon Szenthe Gergely is egy olyan elitről beszél, amely  "viszonylag kis létszámú" harcos rétegből állt, s ez vehette birtokba a Kárpát-medencét. Ami pedig egyenesen a Cser–Darai szerzőpárosnak azt a Szilaj Csikón is több ízben kifejtett álláspontját erősíti meg, amely szerint a Kárpát-medencét elfoglaló, államszervező elit és a már évezredek óta itt élő nép származásuk, etnikai összetételük, kultúrájuk tekintetében minden bizonnyal különbözött egymástól... Nos, Darai Lajos – kérésemre röviden – az alábbiakat fűzte hozzá a mandineres beszélgetéshez, Szenthe Gergely álláspontjához.) (– VDGy)

 

 

Darai Lajos

 

Hozzászólás a „Nem légüres térbe érkeztek a magyarok – Szenthe Gergely régész a Mandinernek” című cikkhez

 

Ha „nem légüres térbe érkeztek a magyarok”, akkor itt voltak, nem kellett érkezniük sehonnan, legalábbis a népnek. Erre több – műveltségi, embertani, régészeti, nyelvészeti – tényezőt figyelembe véve Cser Ferenccel már sok írásunkban rámutattunk. De a történészeinktől annyira ajnározott írott forrásokat is feltárt erre nemrég Fábián Sándor honlapja: eszerint Szkitiát hegyek veszik körül, és csak egy bejárata van, így onnan, amint krónikáinkban áll, kijövetel (egressus) történt, és nem bejövetel (ingressus), sőt, másodszori visszatérés (conversio) – a hatalomba.

 

Különbséget kell tenni a népvándorlás, lassú beszivárgás utáni hatalomátvétel és kisebb katonai alakulatok általi idegen területek megszállása között. Ezek pontosításával azonban mai napig adósok – a részletekben elvesző – történészeink, éppen a források ellentmondásainak eddigi feloldatlansága miatt. A feloldást a Kárpát-medencei magyar eredet és folytonosság adja meg. Van mit helyre tenni, ha II. Pius 1460 körül még úgy tudta, hogy a Föld egy nagy sziget, amit az óceán vesz körül. De akkor mit ismerhettek a világból ezer évvel korábban, vagy a krónikák megírásának korában?

 

Ám nemcsak az új írott források igazíthatnak el bennünket, hanem az általunk felhasznált műveltségi hagyomány is bizonyosságot ad. Ezt azonban a magyar történettudomány mellőzi valamilyen, általam nem ismert okból. A történettudományunk által rokonnak mondott népek műveltséget és nyelvet tekintve messze állnak tőlünk, míg szomszédaink, de még a távolra jutott földműveseink révén az európai népek is közel állnak hozzánk (lásd még Varga Csaba műveit).

 

Több mint érdekes módon ezt az embertan, ezen belül a genetika is alátámasztja. Az alább  szemlézett beszámoló helyesen mutat rá a hatalmi elit és a nép különbözőségére, de ezt meg kellene tennie nyugat-európai vonatkozásban is. Mert az ottani leírások sem a népről szólnak.

 

Helyes a Kárpát-medencei kerámia tárgyak folytonosságára hivatkozni, de nem elegendő csak a 7–11. század vonatkozásában, hanem a megelőző több ezer év tekintetében fennálló azonosságot is hangoztatni kell a hasonló mélységű népi azonosság felmutatásához (amint Bóna István: Die mittlere Bronzezeit Ungarns und ihre südöstlichen Beziehungen című könyve egyébként tartalmazza – a kerámia vonatkozásában). Ami után nem lehet kérdéses a 7-11. századi genetikai fennmaradás kulturális összetevője sem. Ha, amint a cikkből örvendetesen megtudjuk, ennek a kultúrának már szinte minden vonatkozását sikerül a mai kutatóknak a legnagyobb részletességgel feltárni.

 

Mindenesetre teljes kép nélkül nem szabad átfogó következtetéseket tenni semmilyen területen, például a népesség tekintetében sem. A fogalomhasználat megújítása sem állhat meg félúton, például a nomadizmus tekintetében, amely egész Európából hiányzott, nemhogy nálunk állami szintre emelkedett volna. És ha a fogalmakkal baj van, akkor az általuk lefedett tartalmak sem maradhatnak változatlanok, amint ezt már Nyugat-Európában látjuk is (pl. Heribert Illig körénél), míg nálunk lényegében a hagyományos felfogás megtartására születnek az új feltevések.

 

Ha ez a felemásság megszűnik, sokkal jobban megmutatja magát országunk és népünk távoli és közelibb múltjának egysége, aminek európai kihatása ugyanolyan erős maradt később is, mint a korai időben. Az írott források számunkra kedvezőtlen hamisításait azért kell nekünk szintén lelepleznünk, nem lemaradva a feldolgozásban a Nyugattól, nehogy továbbra is a hamis képet támassza alá rólunk a régészet, mint eddig történt, amitől éppen az alábbi beszélgetésben látszik az elmozdulási szándék.

 

 

 

„NEM LÉGÜRES TÉRBE ÉRKEZTEK A MAGYAROK” – Szenthe Gergely régész a Mandinernek

 

 

 

– Mit és kit találhattak Árpád magyarjai a Kárpát-medencében? Állítólag erősen inog az eddigi modell. Hogy gondolkodtak eddig a kutatók és mi változott?

 

– A 20. század második felében dogmává szilárdult modell az avar-Karoling háborúk egykorú és kései forrásaiból leszűrt, értelmezett kép. Viszonylag bőséges és egykorú, a szubjektivitás és a propaganda befolyásoló hatását leszámítva hiteles források állnak rendelkezésre az avar hatalom vereségére, majd pedig nyugati területeinek – a Dunántúlnak – a Frank Birodalomba való integrációjára nézve. Ez lezajlott a 820-as évekig, amikortól egy évtizeden át frank-bolgár konfliktusról is hallunk. Ekkoriban már nem volt olyan avar politikai hatalom, amely szembe tudott volna szállni egy támadó haderővel. Eddig a kép elég világos, főleg, hogy az avar kaganátus hatalmi viszonyait, elitjét és fegyveres csoportjait tükröző tárgyi kultúra is megszűnt létezni erre az időszakra.

 

– Hol kezdődnek a homályos részletek?

 

– A probléma ott kezdődik, hogy van néhány kései, kérdéses megbízhatóságú forrás, amely az avarok kipusztulásáról tudósít. Mindezek alapján a 20. századi hivatalos kép szerint az avar kaganátus széthullása egyben az avarok – és ez esetben a teljes populációra gondoltak – kipusztítását, vagy legalábbis döntő népességvesztését eredményezte, amely után a magyar honfoglalók egy kiürült, legfeljebb szórványos avar leszármazott csoportokkal, és sokkal inkább szlávokkal benépesített térségbe érkeztek meg.

 

– Nem így történt?

 

– Figyelmen kívül hagyták, hogy az etnikum – jelen esetben az avar – fogalmába kik tartoztak bele. A probléma magja részben a 19-20. századi gondolkodásmódig megy vissza. Az avarok, vagyis a politikai alakulat veszte eszerint azonos lenne a „nép” vesztével: ez a népfogalom azonban 19. századi, nemzeti romantikus konstrukció, ráadásul, a 20. századi alapfelfogás szerint, amelyet sajnos többen több helyen a gyakorlatba is átültettek, egy nép pusztulása egyenlő lehet a genocídiummal. Ehelyett, amikor egy korabeli forrás az avarok kipusztulásáról beszél, ez a kora középkori common sense alapján valójából az etnikumot hordozó elit vereségét és felszámolását jelenti. Így végül régészetileg a hatalmi rendszer szétverése a jellegzetes, „politikai” reprezentációs kultúra széthullását, eltűnését jelenti – nem magáét a népességét. A populáció megtalálása komplex probléma, amit természettudományos és régészeti módszerek együttes használatával lehet kutatni. Ma már, mondhatni, többségi vélemény, hogy az avar kori népesség fennmaradt. A nagy kérdés természetesen, hogy csak „genetikailag”, vagy ami sokkal fontosabb kérdés – ahogyan én is gondolom, és aminek kutatására a régészet alkalmas –, részben kulturálisan is? A kérdés másik fele, hogy ez mennyiben járt együtt az ellátórendszer, a termelés és elosztás fennmaradásával.

 

– Milyen megközelítésen alapul az új modell?

 

– Akik ma foglalkozunk a kérdéssel, sokkal kevesebb jelentőséget tulajdonítunk a korábban sarokkövekként kezelt történeti eseményeknek. A régészeti anyagban ilyeneket csak a legritkább esetben lehet megfigyelni. Helyettük a mi modelljeink a régészeti hagyaték, a korabeli ember kulturális megnyilvánulásainak értelmezésére épülnek. Talán a legfontosabb és a legjobban kidolgozott a korabeli háztartásokban használt edények esete. A kerámiakutatás megmutatta, hogy azok az edénytípusok és kombinációk, amelyeket a Kárpát-medencei lakosság használ, a 7. század végétől a 11. századig egyetlen folyamatot alkotnak. Nem csak a táplálkozáskultúrára utaló edénykombinációk, hanem az edények alakja, díszítése és készítésének módja is egységet alkot, amelyben a változás folyamatos és lassú, nincsenek benne látványos törések. Ez rendkívül fontos, hiszen éppen ebben az időszakban, a 9. században „kellene” kipusztulnia a Kárpát-medence lakosságának egy időre.

A manapság főleg Takács Miklós személye körül koncentrálódó kutatások mellett a vastermelés, illetve a dunántúli vaskohászat 7-10. századi folyamatosságának kérdésében is hatalmas előrelépés várható éppen most, egy Török Béla és Gallina Zsolt által írt és szerkesztett kötet megjelenésével. A vas kiemelt jelentőségű, stratégiai nyersanyag a korszakban, nélküle semmilyen termelő vagy akár hadászati tevékenység sem volt elképzelhető. A mi kutatócsoportunk a kérdés további aspektusaival foglalkozik egy NKFIH által finanszírozott, a Magyarságkutató Intézet által befogadott projektben: főleg a temetők, a kézművestermelés és a nyersanyagtermelés kérdései felől indulunk. Most úgy látom, és ezt első eredményeink is igazolják, hogy a háztartási kultúrán túl más fontos nyersanyagok, mint például a réz termelésében is valószínű a folyamatosság. Itt azonban már – az összes, említett kutatásban – döntő jelentősége van a különböző természettudományos vizsgálatoknak. Esetünkben például ólomizotóp vizsgálatokkal tudjuk bizonyítani, hogy a késő avar korban használt réz Kárpát-medencei ércesedésekből származott.

 

– A népesség kérdése is fölmerül.

 

– Megjegyzendő, hogy a hagyományos kép tartalmaz reális elemeket, amelyekkel mindenképpen számolnunk kell. Szerintem körülbelül 400 ezer emberrel kell számolnunk az avar kor végén a Kárpát-medencében: ez a korszakban nem kevés – a kora Árpád-korban nagyságrendileg ugyan ennyien élhettek a térségben –, azonban annyira kis populáció, hogy kedvezőtlen események vagy körülmények lényegében az összeomlását is okozhatták. Hozzájárulhatott a háború, vagy inkább egy klimatikus okokra, elhúzódó aszályra visszavezethető éhínség, ezt követő elvándorlás vagy akár a győztesek által erőszakkal véghez vitt áttelepítés is. A belső, szervezett áttelepítések sorozata, amellyel a hatalom stabilizálásának érdekében a magyar hatalom is élhetett, olyan kulturális törést okozhatott, amely akár a tárgyi és szellemi kultúra gyökeres átalakulását is okozhatta. Az „avar” csoportok így lényegében régészetileg megszűnhettek létezni, miközben fizikailag esetleg megjelentek valahol máshol, „átöltözve”.

A hagyományos modellben a háború hatásai mellett leginkább egy 9. századi felmelegedésre visszavezetett éhínséget feltételeztek, amely kipusztította vagy elvándorlásra bírta a Kárpát-medence belsejét lakó avar kori népességet. Ezzel szemben mára egyértelműen kiderült, hogy nem volt ehhez hasonló drasztikus felmelegedés a 9. században. Összefoglalva, bár biztosan okozott a háborús időszak népességpusztítást, és elképzelhető akár egyes területekről az elvándorlás is, a Kárpát-medence kiürülése mellett nem szól semmilyen valódi bizonyíték. Sőt, sokkal több bizonyíték kezd felsorakozni amellett, hogy nem csak az emberi populáció maradt fenn, hanem az életmód, illetve bizonyos, az avar korban kialakult kulturális jellegek is fennmaradtak a 9. századon keresztül. Mivel a hagyományos társadalmak nagyrészt fiatal egyénekből álltak, kedvező körülmények között dinamikus, szinte robbanásszerű növekedésre voltak képesek, ami egy viszonylag nagy népességvesztés esetében is gyors regenerációt hozhatott – mondjuk a 10. századtól kezdve.

 

(...)

Tovább a cikkhez

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu