Kommunista Höfgen
(...) Bódy, Tar, Molnár Gál, Szabó – tehetségesek? Igen, óriási tehetség volt mindegyikük.
Székely Gábor tehetség? Minden vitán felül, az egyik legtehetségesebb színházi rendező volt.
Hát akkor?
Hát akkor az van, kedves elvtársak, hogy Hendrik Höfgen is óriási tehetség volt. És éppen arról szól Szabó István zseniális filmje, a Mephisto, hogy vajon a tehetség felmentést ad-e a gazemberség alól. Behódolhat-e a zseniális tehetség az embertelen diktatúrának csak azért, hogy tehetségét kibontakoztathassa, avagy sem.
Ez a „hát akkor” kérdésre a válasz, elvtársak.
S Szabó nyilván Klaus Mann náci Németországban játszódó regényét választotta alapanyagul, mert így tudta leginkább eltolni önmagától saját magát. De hol a film, hol a színház, amely a szocialista-kommunista Höfgenekről szól? Például a Székely Gáborokról…Nincsen ilyen film, nincsen ilyen színház.
Helyette hol ostoba, hol velejéig rothadt és aljas magyarázkodás van és (ön)felmentés, amelynek egyik formája, amikor Orbán Viktort és „rendszerét” kell ugyanolyan embertelen, gyilkos diktatúrának láttatni, mint amillyen a Harmadik Birodalom vagy éppen Rákosi vagy Kádár rendszere volt. Hiszen ebben az esetben az egykori besúgók, a párt 11. kongresszusán felszólalók, akik szerint „meg kell teremteni a „kommunista embertípust, továbbá világnézetileg elkötelezett színházat kell csinálni”, nos, ezek most továbbra is „szabadságharcot” vívhatnak és „teremthetnek”. Hiszen soha, egyszer sem néztek szembe önmagukkal, soha, senkitől sem kértek bocsánatot, inkább jogfolytonos libernyákok lettek, egykorvolt gyávaságukból, aljasságukból, megalkuvásaikból, gyengeségeikből, gazemberségükből, höfgenségükből ácsoltak maguknak erkölcsi dobogót, és maradtak, akik voltak. És megengedik maguknak, hogy kioktassanak bárkit erkölcsből, művészi tartásból, függetlenségből, világnézetileg semleges színházból és művészetről. Istenem, micsoda szimbólum!
Ott áll Székely Gábor 1975 tavaszán Leonyid Iljics Brezsnyev, Kádár János és Biszku Béla alatt, a kommunista embert megformáló, világnézetileg elkötelezett színházról beszél, most pedig, 2020-ban bocsánatkérésre szólítja fel Vidnyánszky Attilát, aki éppen beleszületett Brezsnyev Szovjetuniójába, és ott, Beregszászon csinált először érvényes, sőt örök érvényű, nagyszerű magyar színházat, s teszi ezt azóta is, immáron Magyarországon.
Ebben a párhuzamban benne van minden, benne van az egész életünk. A mi összes Höfgenünk bocsánatkérést vár el tőlünk, amiért egyáltalán vagyunk, s amiért nem ők szabják meg immár kizárólagos érvénnyel a művészi, erkölcsi, világnézeti értékeket.Ne tévedjünk: Székely Höfgen Gábor a Színház- és Filmművészeti Egyetem (előtte főiskola) tanáraként ugyanúgy világnézetileg elkötelezett színházat csinált és világnézetileg elkötelezett hallgatókat akart gyártani, mint 1975-ben.Csak a világnézet változott kommunistáról libernyákra – már ha ez változás egyáltalán.
Úgyhogy, bár ez nem szokás és nem megengedett a Magyar Nemzet hasábjain, most mégis szépen megkérem a szerkesztőt, hagyja meg kedvemért és az utókor kedvéért a következő mondatomat:
Elmegy maga, Székely Höfgen Gábor a p…csába, és ott csináljon tovább világnézetileg elkötelezett színházat. Azt is elárulom, miért ilyen nyersen, miért ilyen alpárian. Azért, Székely Höfgen Gábor, mert amikor volt tétje, amikor diktatúra volt, akkor maguk illúziókat hazudtak maguknak, és gyávák, számítók voltak a szabadságharchoz és az ellenálláshoz. Akkor inkább pártkongresszusokon szólaltak fel és besúgták a legjobb barátaikat. Most, hogy semmi tétje, most „szabadságharcot” vívnak, s hogy legalább önmaguk előtt ne váljanak végleg szánalmassá és nevetségessé, hát diktatúrát hazudnak önmaguknak. Így válik egész életük hazugsággá. Aminek ráadásul semmi más célja nincs, mint az önigazolás és az önfelmentés. Ezért aztán, Székely Höfgen Gábor, magának már csak egyetlen darabot kell megrendeznie: Pigrész Békaegérharcát. Könnyű lesz azért is, mert ebben a harcban tényleg önmaguk lehetnek. Maga alakíthatja Pszikharpaxot, a „morzsalopót”, az elvtársai közül valaki pedig Phüszignathoszt, a „pufókot”. Ez maradt, Székely Höfgen úr. Hiszen már a höfgenségből is kiöregedtek.
Bocsánatkérésre pedig eszembe sincs felszólítani. A bocsánatkérés feltételez valami emberi minőséget, ami túl van a puszta tehetségen. .
