Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

RÉGI KÖNYVEK VARÁZSA. Takáts Sándor: A régi Magyarország jókedve.

 

 

Az elsárgult puhafedelű könyvet, amit kezembe vettem, 1921-ben az  Atheneum adta ki. Írója az  1860-ban Komáromban született kegyesrendi paptanár, a képviselőház főlevéltárosa, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság tagja. Takáts Sándor könyvei Magyarország XVI.-XVII. századi  történetére, hiteles bámulatosan gazdag anyagot tárnak fel. Több mint két évtizeden keresztül kutatja a török hódoltság korának levéltári anyagát. Kortörténeti anyagot és históriai elemzést ad ezekben a tanulmányokban, a régi témához illő archaikus stílusban.

 

 

 

 

 

Anyaggyűjtésének forrását mindig megjelöli. /Országos Levéltár: Nádasdy-levelezések, Császári és Királyi levéltár. Hung., Bécsi Levéltár, Nemzeti Múzeum levéltára, Körmendi levéltár, Komárom város korabeli jegyzőkönyvei stb…Lábjegyzetei fontos kiegészítő adatokkal szolgálnak.

 

Édesapját gyermekkorában elveszti, gimnáziumi tanulmányait Komáromban a bencéseknél, majd a pozsonyi katolikus gimnáziumban folytatja. 20 évesen beiratkozott a budapesti egyetem bölcsészeti karára, történelem-latin szakra. Másodévben belépett a piarista rendbe és fölszentelt papként kezdett tanárkodni a nyitrai piarista gimnáziumban. Majd Budapestre kerül, viselkedését, a fiatal tanár elveit túl világiasnak ítélték. Időközben főlevéltáros lesz a bécsi udvari kamarai levéltárban. Kitartó kutatásba kezd, szívós anyaggyűjtését páratlan munkabírással végzi. Sorra jelennek meg munkái nyomtatásban, korának igen népszerű írója. A részletek egybeillesztéséhez nincs türelme, a szintetikus munka a  rendszerezés  nem vonzza, de feltáró jellegű gyűjtése páratlan. 1906-tól a Tudományos Akadémia tagja. Öregségére visszaköltözik a piarista rendbe, papi munkát nem végez, 1932-ben halt meg. Mindvégig apolitikus maradt, fő életműve elismerten a XVI.-XVII.század művelődéstörténeti munkássága volt.

 

„A  csendes  és  jóízű  humor  a  magyar néplélektől  elválaszthatatlan. Vele születik és vele marad jó és balsorsában. Nemzeti kincsünk ez, melyből minden magyar nyelven szóló ember örökölt valamit. A magyar humor nemzeti sajátosságunk. A magyar igazában a szív embere. A szív érzéseinek hullámzása teremti meg benne azt az érzületet, melyet oly találóan fejez ki a sírva vigad a magyar és a borúra derű mondások. Nevet a lelke, sír a szíve egyszerre” – írja A régi levelek humora című írásában.

 

A XVI. századot a magyar humor aranykorának szokták nevezni. A török hódoltság közel 150 éve alatt is élt nemzeti nyelvünk, szokásaink, a levelek tanúsága szerint mozgalmas, változatos minden ízében magyar világ járta akkortájt. Együtt élt török-magyar! Pedig a sanyarú, hosszú időre beállt kényszerű szimbiózis miatt okunk nem volt nagyon a vidámkodásra! Mégis a túlélés napi gondjai feledtetni tudták ezeket. Ismerve  magunkat, a  humorra való hajlandóságunk sem volt egyforma, voltak  és vannak olyan történelmi időszakok, amikor nekilendűl, virágzik, de vannak olyan időszakok, amikor a kedv elül, hallgat a tréfa!

 

Ha a régi századok levelezését, írott emlékeit olvasgatjuk, azt tapasztaljuk, minél erősebb a nemzeti közszellem, annál jobban virul a hazai humor. Így van ez napjainkban is.

 

Kedves, mosolyra fakasztó belelapozni ebbe a gazdag anyagba. Archaikus nyelvezete, a mondanivaló árnyaltsága, tömörsége, a példabeszédek gyakorisága, egy  oly  korról mesélnek, ahol az őszinte  szókimondás még természetes volt. A XVI. században  a  tréfás,  szellemes mondásokat, melyek később közmondásokká váltak, tréfabeszédeknek hívták. Gyakran a természetből, az állatvilágból vett példák  arra utalnak, bizony még együtt éltek a természettel, megfigyelték a jelenségeket, az állatok viselkedését, bajaikra jól ismerték és alkalmazták a gyógyító füveket.

 

Kedvcsinálónak „mazsolázgassunk” ebből  a  gazdag  anyagból,  megbecsülve  azt  a kitartást és szorgalmat, amivel ez a gyűjtőmunka létrejött. Páratlan ajándékot kaptunk!

 

Eleink a XVI. században a legegészségesebb italnak a bort tartották. Különösen nyáron a folyók, tavak, kutak vizétől gyakran betegeskedtek, így a boron kívül főtt vizet, azaz forralt  vizet  ittak.

 

Nagyra becsülték a jó bort! Büszkélkedtek saját borukkal. Úgy tartották, hogy 1-2 pohár borban sok vidám tréfa lakik, a jókedv pennig az embernek gyakorta egészséget szerez. A podagra elűzésére a legjobb orvosság a jó, nemes bor. – Ha jót  küld  kigyelmed, dícsérlek. Ha hitvánt küld, visszamondom az istentartsonmeget-. Egy alkalommal inasa megtréfálta, útközben kiitta a bort Bejczy uram pincetokjából s vizet öntvén bele, megszökött. Az esetet megírta, azzal a fenyegetéssel: Ha megfogom őt, kitöröm az fogát!

 

Eleink nemcsak borivók, hanem bátor lovasok és jó harcosok voltak, ügyesen forgatták szablyájukat, „hátukat az ellenség sohasem látta”. Tudta ezt a török is, a végbeli vitézek, ahol tudtak alkalmat találtak a hadakozásra, portyázásra, no meg a tréfálkozásra is. Több német krónikás följegyezte,hogy a komáromi hajdúk Székesfehérvár tövében leselkedtek a törökre. Egy ízben a fehérvári ifjú bég a mennyasszonyát várta. Kellő kísérettel meg is érkezett az, de a vár tövében elfogták őt a komáromi hajdúk. A mennyasszonyt és a zsákmányt magukkal vitték, a bégnek pedig elküldték a kísérő vénasszonyt!

 

A hódoltság korában Magyarország egyetlen számbavehető jövedelmi forrása a marhakereskedés volt, amit még Mátyás király alapított és szabályozott. Nagy jövedelmet hajtott harmincadban és vásári illetékben. Azonban 1580 táján e jövedelmet is Ausztria kaparintotta el tőlünk. /Zrínyi Miklós: Mátyás király életéről való elmélkedések/. Nagy nyomás nehezedett Magyarországra, kemény adóterhek súlytották  lakosságát. „Az török ökör alatt is borjút keres”.

„Az tarcsák az taligát mentül inkább vonszák, annál inkább csapják.” Találó mondás azokra az emberekre, akik minél nagyobb igát vontak, annál többet kellett tűrniük és szenvedniük.

 

„Az végháznak védelme nem tökzörgetéssel lészen, mert attól semmit nem fél az török, hanem emberrel szokták az végházat tartani és szablyával oltalmazni”.

 

Vagy: "Várat ijesztéssel megvenni, mint róka farkával a fát levágni nem lehet! Írod azt, hogy fösvényen költesz. Bizony szükség, mert immár az magyar tartománynak jobb részét elrabolta az török.”

 

„A frigy megvagyon, de azért azki közel lakik az törökhöz, otthon ne háljon.”

 

Sok elfeledett példabeszéd és vidám magyar mondás van ezekben a levelekben pl. Akinek a muzsika szól, a táncra készen kell állnia. Nem szénásszekér a szó, tehát könnyű megfordítani. Az meglött esőnek nem kell köpönyeg.

 

Fösvénység nagy tisztességet aláz. /1589/, Későbbi változatban:  Az szegénység nagy embörséget aláz./1620/ Az nagy emberek kedve igen nyúl hátán jár. Tudták, akit vendégül hívnak Bécsbe, gyakran fogva tartják ott, azaz hirtelen megváltoztatják szavukat.

 

Az emberi  tartásra, büszkeségre mondták: „Az nagy emberek is  kicsiny kárban vagy haszonban nem szokták magukat megjegyeztetni. A saskeselyű kis madarakra nem kapdos!”

 

A ravasz emberről: „Igen agg sólyommal madarász, nem fog vele semmit."

 

A  jószívvel  küldött  csekély ajándékról szokták mondani: ”Szegény háztul ösztövér bárány."

 

A  proverbium bölcsességet és tapasztalatot takar: ”Nem jó az emberre oly terhet vetni, az kit el nem viselhet, mert leesik alatta. Ha az ló örömest vonsz, nem kell azt ösztökélni!”

 

„Lator levélre nem szoktak választ tenni.”

 

„Hal szamár, hal császár!”

 

„Azki madarat akar lőni, ne pergesse az íjját!”

 

„Azhol Isten szentegyházat épít, ott az ördög kápolnát akar építeni magának"…/1645/

 

Érdekes, hogy török eredetű példabeszédek is elterjedtek akkoriban: pl. ”Ha fekszel, nyugszol. Ha ülsz, kevés ember lát. Ha állasz, sokan látnak. Ha mégy, félj a botlástól. Ha botlol, félj az eséstől. Ha esel, megtapodnak.”

 

Vagy:”Aki olyat kérdez, amihez nincs köze, olyat hall, amihez nincs kedve."

 

Vagy:”Ha a szem nem lát, a szív nem aggódik.”

 

Visszatérve a magyar tréfabeszédekhez, külön fajtájuk a katonabeszéd és a hajdúbeszéd is. Igaz, hogy ezek vaskosak, durvák és sokszor trágárok is. Ilyenekkel gyakran találkozunk a végbeli katonák leveleiben. Erre is lássunk példát: „Meddig az agár sz…ik, elszalad a nyúl. Vagy: „Félénk nyulas pásztorok előtt gyapjat sz…ik a farkas."

 

Ősi szokásokhoz, a letűnt  idők  hagyományához  a  magyar mindenkor ragaszkodott, még akkor is, ha az idők folyamán változtak, de mindig felismeri az ember bennük az ősi gyökeret, ahogy azt a régi mondás tartja: „Míg az alma alájő, idő változik.”

 

A névnapok megülése a családi ünnepek közé tartozott. Ilyenkor poharat köszöntöttek az ünnepeltre. 

 

A  megszerencsézés szokásában  a XVI. és a XVII. században már igazából azt a szentet ünnepelték, akinek a nevét az illető viselte. Így olvashatunk Szent István, Szent Miklós, Szent Ferenc poharáról…

 

A férfiak az örökös háborúzás miatt ritkán tartózkodtak otthon, de bárhol is voltak a feleségük névnapját is mindig megülték. De  a  megszerencsézés, a  gratuláció  divatban volt, húsvétkor , a karácsonyi ünnepek alkalmával, vagy az újesztendő kezdetén is.

 

A XVI. századra oly jellemző tréfabeszéd virágkora után, a XVII. század a sorvadásé, a XVIII. század már az idegenszerűségek kora volt  a levelezések stílusában, fokozatosan elfelejtődik ez a szép, tiszta, ránk annyira jellemző kifejezési mód.

 

„Köztörténetünk azért oly száraz, mert az élet közvetlensége hiányzik belőle”- írja Takáts Sándor Művelődéstörténeti tanulmányok c. munkájában. Nem így van azonban a levelek esetében! Életteli, közvetlen hangulatú sorok visszaadják a kor ízét! A személyes gondolatok  közlése tömörebb, mint az élő beszédben, tolmácsolója  érzelmeknek, hangulatoknak, tükrözi irójának karakterét. Árulkodik életvitelükről, jellemükről, beszámol napi gondjaikról, örömeikről, elmélkedéseikről. Gondoljuk meg, egy levél érkezése izgalom volt, a hír izgalma, a  kapcsolattartás  távoli  ismerősök, rokonok között. Információ  adás és kapás. Maga a teljes élet. A hír volt az egymás közötti beszédtéma, a gondolatok kicserélése, a  tapasztalat  átadása. A  levelek árulkodnak és mesélnek. Kötetlen formája színesen adja vissza az élőbeszéd szófordulatait, meg-meg  állunk olyan kifejezéseknél, amit ma már nem használunk. A nyelv a gondolatiság kifejezője, írott formája pedig fontos nyomhagyás.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu