A szuverenitás álma
1886-ban a birodalmi gyűlésben Bismarck kancellár a következőt találta mondani: „Korunk nagy kérdéseit nem szónoklatokkal és többségi határozatokkal fogják eldönteni, hanem vassal és vérrel.” Ő csak tudta, hiszen a német császárság alapítása is a franciák megalázó veresége fölötti diadalban történt.
Bismarck emlékezetes kijelentését, melynek igazságát valószínűleg senki sem vitatja, aki csak kicsit is ismeri a történelmet, napjaink fehéroroszországi eseményei kapcsán érdemes felidézni. Amint azt a napi sajtót figyelő közönség tudhatja, a távoli vadregényes országban választások történtek és – ahogyan az már lenni szokott – az ellenzék azonnal csalást kiáltott. Nincs ebben semmi különös, honi ellenzékünk is minden választás után, amelyeket nem ő nyert meg, hasonló vádakkal állt elő. A fehérorosz ellenzék azonban most nem elégedett meg a verbális tiltakozással, az utcára vonult és ott fejezte/fejezi ki elégedetlenségét.
A diktátor, Lukasenko pedig – diktátoroktól szintén nem meglepő módon – erőszakkal oszlatja fel e tüntetéseket, sokakat letartóztatnak, közülük jó párat meg is vernek, a szokásoknak megfelelően. Ehhez egyébként nem is kell annyira diktátornak lenni, hisz nem oly régen a demokrácia és a szabadság európai fellegvárában, Franciaországban, Macron elnök hasonló eszközökkel küzdött az ún. „sárga mellényes” tüntetők ellen. Csak hát, mint tudjuk, óriási különbség van a demokratikus és a diktatórikus gumibot között, különösen azok számára, akinek a hátán csattan.
Ami az eseményeknek különös sármot kölcsönöz, az a haladó erők messze hangzó sikolya az eseményekkel kapcsolatban. Az európai baloldal láthatóan szükségét érzi, hogy véleményt nyilvánítson, mi több, beavatkozzon az eseményekbe. Legalább olyan vitézül kívánnak beavatkozni, mint amilyen vitézül hallgattak az említett Franciaországi események kapcsán. Az – úgyszintén szokott módon – egyáltalán nem zavarja őket, hogy fogalmuk sincs, mi is történik Fehéroroszországban, milyen politikai, gazdasági előzményei vannak az ottani történéseknek; ahogyan mondani szokás: ki kicsoda és miért.
Természetesen nincs sem módjuk, sem kedvük végiggondolni, hogy beavatkozásuknak milyen következményei lehetnek. Pedig nem kéne messzire menni némi tanulságokért, elég lenne csak a szomszédos Ukrajna utóbbi pár évét figyelembe venni. Ukrajnában minden kísértetiesen hasonlóan zajlott. Választások, elégedetlenség, tüntetések. Aztán a dologba sikeresen beavatkozott az USA, az EU, aztán természetesen Moszkva is – hogy ki kezdte, az csakis hit kérdése, mert nem eldönthető. Ukrajna – miután sikeresen győztek a haladás erői – jelenleg a demokrácia fellegvára, amennyiben a demokrácia legfontosabb jellemzői, hogy oligarchák által pénzelt szilárd sovén alapokon álló félkatonai szervezetek garázdálkodnak, megvonják a kisebbségek jogait, évek óta húzódó háború tombol, sok ezer halottal, és az ország csődben van. Íme, Bismarck igazsága.
A demokrácia e fényes megvalósulására Fehéroroszországban is komoly esély mutatkozik, Lukasenko várható bukásával. (…)
Különösen megkapó az EU viselkedése. Neki ugyebár sem ereje, sem módja, de még csak szándéka sincs semmiféle valódi beavatkozásra. De ettől még úgy érzi: muszáj. Az EU annak furcsa kísérlete, hogy birodalmat hozzanak létre egyfelől nyers gazdasági érdekekből, másfelől puszta szlogenekből. Tenni egy valamit tudnak, azt, amit már pedzenek is, hogy gazdasági szankciókat hoznak Fehéroroszország ellen. Ez pedig bizony nagyszerű fegyver.
Mert hát mik is szoktak lenni eme szankciók eredményei? Illetve, úgy is feltehetjük a kérdést: a meghozóik mit várnak tőlük? Az biztos, hogy sem Lukasenko, sem pedig támogatói, az államapparátus, az erőszakszervezetek nem fognak rosszabbul élni ezektől. Ez az életszínvonal romlás egyedül az országlakókat fenyegeti. Mondhatnók elegánsan: a népet. Ők bizony megérzik majd.
És ezzel el is érkezünk a szankciók mögött rejlő aljas szándékhoz. Bevallva, bevallatlanul azt várják, hogy a nép olyan mértékű nyomorba kerüljön, mikor majd, minden mindegy alapon, fellázad és elkergeti a beavatkozóknak nem tetsző vezetőit. Minél rosszabb, annál jobb. Ez a logika vezeti a magyar ellenzéket, mikor forrásmegvonásokat szorgalmaz, remélve, hogy a gazdaság összeomlása maga alá temeti a kormányt is. Csakhogy, bármiképpen nézzük is, saját politikai céljaink érdekében nyomorba taszítani másokat – az bizony aljasság.
A geopolitika – márpedig sajnos jó eséllyel Fehéroroszország ügye is geopolitikává válik – őszintén szólva, nem más, mint különbségtétel a rossz különböző fokozatai között. Márpedig Lukasenko puha diktatúrája, a fenyegető ukrán típusú anarchiával szemben, minden bizonnyal a kisebbik rossz. Miután Magyarországnak semmiféle hatása nincs a fehérorosz eseményekre, a legjobb, amit tehet, hogy távol tartja magát tőlük és óvakodik bármilyen formában beavatkozni egy szuverén ország belügyeibe, alkalmazva az orvostudományban bevált „nil nocere” elvet. És az EU is jobban tenné, ha ezt az elvet követné. Ha már használni nem tudunk, legalább ne ártsunk.
