VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Mint üveggolyót

A Covid–19 mindent visz. Úgy értem, a médiában és azon a térfélen, ahol a híreket és az információkat összeállítják. Hogy az olvasói oldalon hogy állunk éppen ez ügyben, azt nem tudhatom. Mindenesetre a világ járványhelyzete és a járvány világhelyzete megelőzi a rangsorban még azt is, hogy most akkor a különös tekintetű észak-koreai rakétafetisisztának a saját fejét nézegetjük, vagy ez már egy álfej, és a valóságban már a kedves húg tartja a napi kapcsolatot hazája atomtudósaival, de néha ő is eltűnik, holott kétségkívül kevésbé ijesztő látvány, mint a bátyja. Ugyanakkor a Covid „népszerűségének” egyik titka most már bizonyosan az, hogy végképp érthetetlen, mi a bánat történik valójában. A magam részéről szinte visszasírom azokat a baljóslatú időket, amikor a tiszti főorvos asszony reggelente tagoltan elmagyarázta, hogy merre hány óra, oszt’ utána nem mentünk sehova. Most meg úgy van, hogy az egyik labdarúgó-mérkőzésen egymást csókolgatják a drukkerek, a másikra a madár sem juthat be, az egyik fesztivál elmarad, a másikon egymás hegyén-hátán üldögélnek az emberek, a fél ország a Balaton környéki falvakban szórakozik a helyi lakosság idegeivel, a másik fele meg egyáltalán nem szórakozik, van, aki elhúz az Adriára, ahonnan aggasztó hírek érkeznek, de közben mégsem, van, aki viszont nem megy oda, viszont azon van kiakadva, hogy a másik miért ment oda.

Mindeközben, miután úgy tűnt, hogy Amerika elesik a dögvész és egy újabb polgárháború kísértetének szorításában, a Nike-rajongók visszavonulót fújtak, és New Yorkban hamarosan újra nyitnak a múzeumok. Szóval kicsit olyan ez, mintha senki nem tudná, hogy jön vagy megy, nem csoda, hogy lazulni látszik az egyébként vész esetén többnyire példás és csodálni való magyar állampolgári fegyelem, és nem csupán azért, mert momentán nem vagyunk annyira besza…va. Egyébként ez sem teljesen igaz, árnyaljuk is gyorsan, bár azzal csak növekszik a zűrzavar. Csak Tapolcából tudok kiindulni, mert az az egyetlen olyan hely, ahová rendszeresen járok és ötszáz főnél többen lakják. Ott viszont azt látom, hogy az emberek túlnyomó többsége komolyan veszi magát és másokat, olyan zárt helyeken is viselik például a maszkot, ahol egy ideje már nem kötelező, simán megérdemelnének egy kollektív Pro Urbe díjat. Persze ehhez a maszkdologhoz is van majdnem mindenkinek egy-két „hozzáértő” szava, de a legjobb, amit a témakörben a Facebook feldobott, nagyjából így hangzik: azt a nemzetet, amelynek tagjai járvány idején hónapokig viselnek egy egyszer használatos maszkot, lehetetlen elpusztítani.