Darai Lajos: Elmúlt-e, elavult-e a régi filozófia?
Néhány mondat Darai Lajos filozófiai esszéje elé
Tisztelt Olvasó!
Mi tagadás, ezúttal igen fajsúlyos, nehéz olvasmányt ajánlok figyelmébe. Némi tréfával azt mondhatnám, hogy ez nem másnak a következménye, mint annak, hogy Magyar Őstörténet rovatunk régészetben és történelemben jártas rovatvezetője a filozófia és a filozófiatörténet területén is otthonosan mozog. Hogy mégis figyelmes és fáradságos olvasásra buzdítom a tisztelt Olvasót, annak az az oka, hogy e filozófiai esszé olyan témát bogozgat, amely alighanem kulcsfontosságúvá válik az elkövetkező évtizedek szellemi életében. A lényege: hogyan lehet az élet vallásos (természetfeletti) megközelítését, szemlélését összeboronálni az anyagelvű, tudományos megközelítéssel. Hogyan lehetne olyan gyümölcsöző mellérendelői viszonyt kialakítani közöttük, amelyben nemcsak kölcsönösen tiszteletben tartanák, hanem még meg is támogatnák, erősítenék egymást. Ugyanis – szögezi le tanulmánya végén Darai – „a világegyetem egysége nem lehet pusztán anyagi (...) egység, mert a puszta anyag hatásaként a kvantumfizikában és a mi világunkban mutatkozó jelenségek megragadhatatlanok”. Magyarán: a világ hitelesebb és alaposabb megismerhetősége múlik szemléletváltásunkon, az eddig szétválasztott összetartozók tiszteletteljes egybefonásán. (– a Szerk.)
Darai Lajos
Elmúlt-e, elavult-e a régi filozófia?[1]
Korszaka filozófiai gondolkodásának csúcsaként Rudolf Eucken a következő megállapításokat teszi:[2] A világ és az élet legáltalánosabb fogalmát illetően a két szembenálló felfogásból régebbinek véli azt, amely közvetlen létnek tekintett életünk célját nem a látható, hanem a lélekvilág által megvilágítottnak tartja, és újabbnak, amely az életet érzéki létként gondolja felfoghatónak és az érzéki léten túlit értelmetlenségnek.[3] Azután Eucken a két felfogás ránk mért hatását hatalmasnak és teljesen szembenállónak gondolja, de az szerinte mégis megfér bennünk: eszmény- és értékvilágunk a régi által, érdekünk és munkánk az újabb által vezérelt. Ám vannak „boldog” kételytelenek, csak az egyik irányt követők: teljesen elvetik az ’elvavul’ régit, vagy az ’elfajzás’ újat. Őket azonban túl kell haladja a két gondolkodás nélkülözhetetlen igazságait kiegyenlítő kultúrmunka.[4] E kiegyenlítés mikéntje azonban a szembenálló ellentét merev hatalma közti hányódás közben nem adódik. Nem hagy a dolgon felülemelkedni e nyugtalan mozgások bizonytalansága, üressége, hacsak nem a buzgóságból születő – akkoriban hiányzó – eleven emberegész külsősége révén. Amit mutat Eucken szerint a korszak bámulatos haladása melletti hiány pozitív életérzésből, valódi örömből, s az emberegész kis önbecsülése, kivált a mindenség mérlegén. Pedig az erőtlenebb 18. század még az ember nagyságát hirdette. Ezért nemcsakhogy életkedv kell a korfeladatok teljesítéséhez, hanem az élet értelme kérdésre minden más kérdés előtt választ kell adni. Elkerülhetetlen küzdelem ez az embermivolt szellemi valójáért, ahol nincs szilárd tényállás a vélekedésekkel szemben, hanem az életfolyamat változását a gondolkodásmód, a róla szóló különböző – elmélyült vagy felszínes – gondolati kép adja, s a belőle fakadó életátlag lényeges és mellékes, előmozódító vagy ártalmas meghatározásával. Ezért Eucken a korabeli meghasonlásban nem az életképek, a magyarázatok harcát látja, hanem az életrevalóságnak, magának az életnek a harcát, aminek fogalmi ellentéteit áthidalni nem fogalmi magyarázattal lehet, hanem azon a szélesebb és mélységesebb úton-módon, ahogy az új élet felé haladunk. Ezen új élet fontos kérdései, az alapvetés erőfeszítései okozzák a korszak mozgalmi feszültségét, mégha nemzedékek sora kell is a megvalósuláshoz. S innen nézve a tudomány a széleskörű mozgalom részeként közvetíti múlt és jelen egyesítését, élet-szintézisét, mely nem félretolható képként hat, hanem vonzó vállalkozás minden élet számára, sajátos emberi képességgel az ellenálló dolgok közegében maradandó tapasztalatszerzésre. S hogy e szintézis-kísérleteknek van igazságtartalma, mutatja részvételük az emberi életben a lelkek sokaságának egyesítésével. Kritika alá vetve pedig érthető s iránymutató igazságelemek, élesebb problémalátás és élet-továbbkéző összpontosítás kereshető. Ennek sikerét az élet alakulás saját tapasztalata dönti el, ahol feltétel további olyan mozgások lehetősége, amelyek mint kimeríthetetlen mélységek tárulnak fel belőlük. És Eucken állítva, hogy a mindenség mindenütt élő folyamatban van, mélyreható kérdést tesz fel: miért lennénk mi emberek készen bezárva a továbbhaladás lehetősége nélkül? Ezért nem maradhatunk mai helyzetünkben nyugalomban, várva hogy mi lesz velünk. Hadd teljesedjenek ki a működő ellentétek az élet szellemi tartalmát szétaprózva, nemcsak az egyes ember, hanem az egész emberiség akarásának és vélekedésének fölötteálló szükségszerűségekként, s e jellegükről meggyőződve törekedjünk előre – ezzel belső süllyedésünket megakadályozni.
E világos problémafelvetés után, térjünk rá Eucken megoldási javaslatára, részletesebb elemzésére, amihez aztán kapcsolódhatnuk mai érveinkkel.
Az ember Eucken szerint természet és szellem találkozását tapasztalja magában, de a lélek elkülönült világa csak folyamatos erőfeszítéssel érhető el, ha felülkerekedünk a nem-lelki természetünkön.
[1] Megjelent a Simándy Irén, Lőrinczné Bencze Edit és Folmeg Márta szerkesztette: Hervainé Szabó Gyöngyvér köszöntésére (ENIGMA 2001. Kiadó és Médiaszolgáltató Kft. 2020) c. kötetben (124-135. oldal).
[2] Eucken Rudolf (1915) Az élet értelme és értéke. Budapest, 1915. Eredeti német kiadás: 1907. Eucken a bázeli majd jénai egyetem filozófiatanára, az új idealizmus megalapozója, amelytől egyenes út vezetett a szellemtörténeti iskola felé. 1908-ban irodalmi Nobel-díjat kapott.
[3] Ez a történelmi időkre igaz, de a kőkorszaki lélekhit elemei a két felfogást elegyítik.
[4] Úgy látszik, e kultúrmunkát minden korban el kell végezni.
