Nobel-békedíj? Trumpnak? Miért is ne?
Bár Izrael nem állt háborúban az Emírségekkel, ha az UAE meg Bahrein (és aztán, talán, a szaúdiak meg mások) baráti együttműködésben folytatják kapcsolataikat a zsidó állammal, az már a jelenben is stabilizáló faktor — egy-két generáción belül pedig gyökeresen átforgathatja a térség viszonyait, újratervezésre késztetve a barát-ellenség felismerő szoftvereket.
Ha a bizottság az utóbbi idők „jó embereket tüntetünk ki a jó szándékaikért” elvet követi, akkor természetesen nem az amerikai elnököt, hanem az ismert svéd gimnazistát dobja meg a Nobel-békedíjjal, elismerésül azért, hogy a 17 éves lány egy egész generációt tanított meg az iskolából lógni a gleccserek és a kedvező időjárás megmaradásáért.
Tavasszal Greta Thunberg még joggal aggódhatott, hogy a világ lecserélte az ő apokalipszisét egy másikra, valódibbnak tűnőre, és bár mostanra ismét érdemes jobban odafigyelni a vírusra, azért a klímakatasztrófa PR-osai sem panaszkodhatnak, visszajött a sajtójuk, még ha meg is kell osztaniuk a figyelmet más társadalmi gutmensch-ekkel, antirasszista gyújtogatókkal, haladó szellemű fosztogatókkal, Covid-etatistákkal.
Szegény Alfred Nobel szándékával ez persze sehogy sem kvadrál („legyen az a személy, aki a legtöbbet vagy a legkimagaslóbban tette a nemzetek barátságáért, a fegyveres erők csökkentéséért vagy megszüntetéséért, vagy békekongresszusok tartásáért és előkészítéséért”), hiszen Greta ezekből a feltételekből nullát teljesített — ellentétben a jelenlegi amerikai elnökkel, aki enyhén szólva megosztó személyiség ugyan, de hetek alatt megváltoztatta a teljes közel-keleti paradigmát, ahogy eddig ismertük.
A „jó embereket tüntetünk ki a jó szándékaikért” stratégia fénypontja természetesen 2009-ben volt, amikor az éppen 12 napja hivatalban lévő új amerikai elnököt jelölték Nobel-békedíjra. Barack Obama ez alatt az idő alatt értelemszerűen semmi jelentőset nem alkotott (ahogy azután se), mítingeket tartott, pár beszédet mondott, aláírt, bulizott, majd a díj átvétele után évekig egy elvek nélküli, megalkuvó és elgyávult külpolitikát követett.
Aki most azon szörnyülködik, hogyan juthatott bárkinek eszébe Donald Trumpot Nobel-békedíjra jelölni, az tartsa szem előtt Barack Obama példáját: a jó fellépésű, barátságos, de az amerikai értékek szeretetétől és minden önálló gondolattól megkímélt, teljesen alkalmatlan elnök azért kapta meg a rangos elismerést, mert Bush balsikerű iraki háborúja után időnként a békéről is beszélt („új klímát” teremtett), és azt kvázi megelőlegezték neki.
Obamában a Nobel-bizottság és az akkori progresszió jó érzékkel látta meg a teljes, „békés” visszavonulás szándékát, a bocsánatkérést, amiért Amerika mert élni kivételezett helyzetével, politikai és kulturális dominanciájával, hiszen Obama (és a Nobel-bizottság és a világ haladó erői) szerint Amerika csupán egy a nemzetek közül, hogy jönnek ők ahhoz, hogy.
Obama kezdettől azon fáradozott, hogy verbálisan abba a politikai térbe navigálja vissza az Egyesült Államokat, ahová a progresszív, multilaterális erők szerint eleve való volt: a csak-egy-világhatalom-a-sok-közül zónába, az oroszok, a kínaiak, az irániak és Bono mellé, ahol az ENSZ engedélye szükséges minden önvédelmi lépéshez; ahol nyíltan lehet érzékeltetni, hogy az izraeli-palesztin konfliktus a világ központi kérdése, és azon belül is a ciszjordániai zsidó telepek bővülése a világ legaggasztóbb emberi jogi problémája; ahol a szigorúan meghúzott „vörös vonal” (a szíriai elnök nehogy gázt használjon a saját lakossága ellen) átlépését kisebb belső vívódások után simán le lehet nyelni, átengedve a terepet Iránnak, Putyinnak, az ISIS-nak és a Júdeai Nemzeti Frontnak.
Trump ezzel szöges ellentétben valóban, ahogy norvég jelölője mondta, „többet tett a nemzetek közötti béke megteremtéséért, mint a többi békedíj-jelölt többsége.” Ezt így elsőre nehéz elhinni, az amerikai lapok többsége pl. nemigen hirdette fő helyen az elnök váratlan külpolitikai sikersorozatát. Pedig igaz.
(...)
