A Földet nem lehet „kiszámolni”
A klímavédelem a globalizmus vallásává vált.
(…)
A természettudományban tekintély és konszenzus nincs, kizárólag az igazság keresésének van jogosultsága. A régi bölcsesség szerint: „szeressétek azokat, akik keresik az igazságot, de óvakodjatok azoktól, akik már meg is találták azt.” Politikai testületre való hivatkozás szakmai kérdésben nem érv, különösen akkor, ha egy testület, az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change – Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) megelőlegezi magának a csalhatatlanságot, s eleve kizárja a természet által okozott klímaváltozásokat az éghajlatváltozás fogalmából.
A klímaváltozás a Föld történetének természetes része, az elmúlt évmilliók során jégkorszakok és melegedési korszakok váltogatták egymást. Rövid távú észlelésekkel nem lehet magyarázni, beazonosítani a klímaváltozást. Kánikula és aszály korábban is volt, gondoljunk csak az ipari forradalom előtti, vagy a bibliai időkre. A hazai hőmérséklet-ingadozásokra térve: az államalapítás idején melegebb volt, mint most, majd következett a középkori kis jégkorszak. Ennek egyik epizódja volt, amikor Hunyadi Mátyást negyvenezer vitéz nemes királlyá választotta a Duna befagyott jegén. A 19. században pedig olyan nagymértékű melegedés volt, hogy a feljegyzések szerint az 1860-as években lovas huszárok gyakorlatoztak a Velencei-tó kiszáradt medrében.
Védekezni nem, csak alkalmazkodni lehet, amint ezt eleink is tették. Mára azonban a globalizmus hatásos politikai fegyvere lett a klímaváltozás elleni küzdelem, az úgynevezett klímavédelem. Ennek az ideológiai alapja az IPCC kinyilatkozása, hogy a klímaváltozást az emberi tevékenység, a káros anyagok, leginkább a szén-dioxid kibocsátása okozza, amiért elsősorban az energiatermelő erőművek felelősek. A klímavédelem = környezetvédelem = dekarbonizáció képletet sulykolják. Vagyis a környezetvédelmet a szénmentes, úgynevezett zöldenergia-termelésre egyszerűsítve, a megújuló energiaforrásokat indokolatlanul felértékelik, kivonják még a „piaci szabályozás” alól is.
A klímavédelem szinte a globalizmus vallásává vált. A lényeg az, hogy a közösségek higgyenek benne, és természetes érdekük fűződjék ehhez a hithez, mivel a vallás az emberiség nagy egyesítője, alkalmas arra, hogy a társadalmi és politikai rendszereket legitimálja. A klímavédelem globalista apostolai ismerik ezeket a kritériumokat. Az időjárás, a klíma olyan valóság, amely minden földi lényt, így minden embert is közelről érint.
Az emberi életet valóságosan befolyásolja.
A „világvallás” kialakítása szempontjából ez az egyetemesség döntő tényező. Így válhat a globalizáció „tudományos” ideológiai alapjává, vallásává a klímavédelem. Csak (ál)tudományos megalapozottsággal hirdetni kell, minél szélesebb körben, vagyis az egész világon. Mára oda jutottunk, hogy a klímavédő aktivisták is vallási fogalmakat használnak; egy fogyatékos svéd kislány személyében még egy „szentet” is létrehoztak. Ez a szerencsétlen gyerek beszédet mond az ENSZ-ben, amit a „tudós” szerepben tetszelgő politikusok áhítattal hallgatnak. Ide jutottunk…
Az úgynevezett környezetvédelmi és zöldgondolkodás a globalista ideológia természetes szövetségesévé vált, mivel a világméretű összefogásra hivatkozva, embermentő köntösben a fennálló nemzetállami rendet támadja. Yuval Noah Harari 21 lecke a 21. századra c. könyvében ezt írja: „Ahogy kibontakozik a XXI. század, a nacionalizmus gyorsan visszaszorul. Egyre több ember hisz abban, hogy … a politika vezérelve az emberi jogok és az egész emberi faj érdekeinek védelme kell hogy legyen. Ha ez így van, akkor nem lenne egyszerűbb, ha ezekre egyetlen globális kormány vigyázna? A modern mennyei felhatalmazást (sic!) az emberiség adja majd valakinek, hogy megoldja a menny problémát, például … az üvegházhatást okozó gázok felhalmozódását. A globális birodalom színe valószínűleg zöld lesz.”
A zöld eszme mára azért vált hamissá, mert a környezetért őszintén aggódók jóhiszeműségét kihasználva a globalizmus eszközévé silányították. A környezetet valóban kímélni, védeni kellene, amihez magatartásunkat kellene megváltoztatni, a fogyasztást kellene csökkenteni, ami azonban ellentétes a globális tőke érdekeivel. A globalitásnak a jelszava a növekedés, a fogyasztás. Az egész világ globális gazdasága a növekedésre van építve. A fenntarthatóság hamis jelszava a fogyasztás fenntarthatóságát jelenti, ami véges világunkban lehetetlen.
Sajnos az Egyesült Nemzetek Szervezete is egyre inkább eltért/eltér eredeti feladataitól, s a globális tőke kiszolgálójává vált/válik. Az ENSZ alapokmányában többek között ez olvasható: „Megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól”. Csakhogy a mai háborúkat már nem hagyományos eszközökkel vívják, az emberlét alapjait támadó modern, „vér nélküli” fegyverek „jó szándékú” ideológiai, vallási, informatikai köntösben ölnek. Figyelemre méltó, hogy a klímavédelmi világszervezetet, az IPCC-t is az ENSZ működteti, s újabban a nemzetközi migráció törvényesítését is szorgalmazza. Pedig „egyetlen rendelkezése sem jogosítja fel az Egyesült Nemzeteket arra, hogy olyan ügyekbe avatkozzanak, amelyek lényegileg valamely állam belső joghatóságának körébe tartoznak” – áll az ENSZ alapokmányában.
A klímavédelmi politika egyik látványos ellentmondása, hogy a zöldek az atomerőműveket is ellenzik, pedig azok nem bocsátanak ki szén-dioxidot. A félelemkeltés fontos hatalmi fegyver. Ezért az ok talán egyszerűen csak az, hogy még nem döntötték el véglegesen, hogy a globalista félelemkeltésnek melyik a hatásosabb fegyvere: a klímavédelmi vagy az antinukleáris hisztéria. A klímavédelmi hisztéria jelenlegi politikai erejét jól mutatja, hogy az atomerőművek létesítése mellett érvelők is a szén-dioxid-kibocsátás nélküli villanytermelésre hivatkoznak, sajnos ezzel mintegy elismerve, alátámasztva a szén-dioxid-hisztéria megalapozottságát.
Sajnos az emberiség szükségtelen mértékben károsítja a természetet, szennyezi a környezetet, a talajt, a levegőt és az élővizeket, de ennek semmi köze a klímaváltozáshoz.
A „klímavédelem” értelmetlen és hatástalan szélmalomharc a természet működése ellen, amelynek során, globális szinten a környezetterhelés nem csökken, inkább növekszik. A klímakonferenciák propagandájában a világot meghatározó globális gazdasági-politikai erők az éghajlatváltozást az emberi tevékenység következményének állították be. Ezzel sikerült szétteríteni, személytelenné, megfoghatatlanná tenni a tőke felelősségét az emberi társadalmat valóban fenyegető veszélyek kialakulásáért. Az emberi felelősségnek ez az értelmezése eltereli a figyelmet a valódi okokról.
A civilizációnk hajtóanyagát jelentő energia egyszerre eszköze mind a jónak, mind a rossznak: nemcsak az életminőség javításának, hanem – a pénz ösztönzésének hatására – a hamis szükségletek generálásának is. A természeti környezetre gyakorolt hatás a megtermelt és felhasznált energia mennyiségétől, és nem az energiaforrás fajtájától függ.
A problémák oka az emberiség fogyasztásának – megállíthatatlannak tűnő – növekedése a véges Föld bolygón. A fogyasztási igény folyamatosan nő, ugyanakkor a rendelkezésre álló természeti erőforrások és az ember földi élettere végesek. A fenntarthatóság tehát valóban létkérdéssé vált: hajlandók vagyunk-e az önkorlátozásra? Alapvető kérdés, hogy a környezeti beavatkozások minimalizálása a kapitalista terjeszkedő, és a termelést, fogyasztást, profitot maximalizáló folyamatok közötti konfliktus feloldható-e? Változást elérni csak a szakrális létlogikához való visszatéréssel lehetne. Lehetséges-e ez egy eleve a deszakralitásra épülő világban? Ez a nyugati civilizáció létkérdése, és nem a klímavédelem.
(A szerző az Energiapolitika 2000 Társulat elnöke)
