Mítosztalanítás: a déli (típusú) invázió. Fábián Sándor: A TÖRTÉNELMI „SZÜRREÁL” c. könyvének kiegés
Nemrég jelent meg a Szilaj Csikón Fábián Sándor könyve, amelyben általa talált igen sok írott forrást mutat be a magyarság Kárpát-medencei eredete és folytonossága bizonyítására. Ő tovább kutat, és most egy olyan témát egészít ki, amely minket, magyarokat szintén erősen érint. Egyrészt további adalékokkal szolgál Nagy Károly és Károly Róbert valószínűsíthető azonosításához (azonosságához) a történelemhamisítás során, jobban mondva mintát ad előbbi megteremtéséhez utóbbi alakjából; másrészt kiegészíti annak magyarázatát, hogy miért került sor az északi kereszténység, benne a magyarok vallása pápai vezérlettel történt leverésére. Azaz ebből is látszik, hogy Fábián könyve elolvasása nélkül ez a cikk nehezen lesz érthető. Biztatunk tehát az olvasására. Bele is építettük e cikk tartalmát a könyvbe, ezt az elektronikus megjelenés szerencsére lehetővé teszi. A délről érkező embertömeg egyébként nem ismeretlen Európában: az őskori ember terjedésének nemcsak nyomai léteznek, hanem ókori görög és latin nyelvű híradások is szólnak róla. De hogy ennek következménye a magyar történelmet is ennyire befolyásolta, eddig erre nemigen gondoltunk.
Ugyanakkor újonnan pénzelt őstörténet-kutatási fejlemények miatt fontos lett figyelembe vennünk a Fábián Sándor által feltárt adatokat. A napokban jelent meg két, ezektől nagyon eltérő beszámoló, ahol egyrészt a sztyeppei ökológia teljes félreértelmezésével találkozunk, másrészt előre elképzelt végeredmény szállításával. Mert egyébként egyértelmű, hogy a bronzkor nem sztyeppei találmány, hiszen a sztyeppén nincsenek meg a kohósítás feltételei – de a nyersanyag sem. Ezt nem pótolja a hit, amelynek mai alapja az a szellemiség, amit a magukat még mindig felsőbbrendűnek érzők számosan támogatnak. A fémkorszakoknak két központi – fémeket előállító és feldolgozó – forrása volt: az egyik a Kárpátok hegyes-dombos vidéke, a másik a Kaukázus belseje – Mecamor. És ezek egyike sem sztyeppei. Később a Folyamköz is csatlakozott, de ott már a fémeket dolgozták fel, amelyeket kereskedelem révén szereztek be. A fémek előállításához a középkorban is két dolog kellett: érc és a kohókat fűtő anyag, fa. A sztyeppén egyik sincs. Ugyan a Donyec-medencében vasérc van, de annak bányászata és feldolgozása nem ekkor, hanem sokkal később kezdődött. Ahogy például az sem lenne tartható állítás, hogy „mivel a cikkíró koreai telefonon küldte el a cikket a Magyar Nemzetnek, tehát a koreaiak is magyarok, mert a telefon magyar kezében volt” (amint a felajzott íj annak idején).
A kutatási kiindulás persze mindig elméleti, még egy fizikai kísérletet is meg kell tervezni, a kudarc lehetőségét is beleértve. Azonban „elméletileg” a végeredményt nem lehet megmondani, amint ez itt aztán történik, s különösen nem kizárólagossággal kijelölni a magyarságkutatás jelen feladatán túli irányát, célját és küldetését – egy feltételezett, megelőlegezett eredmény nyomán. Mert olyan sületlenségekre jutunk, hogy önmagunkat mint fegyverteleneket üldöztük el délről északra fegyveresként. A finnugor szerecsenmosdatásra, azaz a sztyeppei magyar eredet „felajánlásának” képtelenségére – ami az Árpád emlékezete c. konferencia nyitóbeszédében hangzott el – már annak idején felhívtam a figyelmet itt, a Magyar Őstörténet rovatban. Ugyanis a tudomány olyan, hogy ha előítélettel nyúlunk a módszerekhez, akkor hozzák az előre elvárt eredményt. Persze, nem valósat. Ebben az esetben ez ennek a tökéletes példája – mégpedig annak, hogy miként nem lenne szabad! Hol van ebben a magyar népi műveltség? Hol van ebben a nyelvfejlettség? Semmi, csakis a ló, a nyíl, a feltételezett sztyeppei eredet. Semmi más nincs. Persze hogy be lehet bizonyítani.
Ezért is üdítő Fábián Sándor munkássága, aki ugyan mer feltételezéseket megfogalmazni, de egyrészt hatalmas bizonyító anyag birtokában, aminek már a feldolgozásához is kell az éles elme, másrészt annak a bátorságnak a segítségével, amely megengedi a tévedést is, és belátja, ha megfelelő érvvel figyelmeztetik rá, sőt kéri az ellenőrzést, kiigazítását.
Fábián Sándor
Mítosztalanítás: a déli (típusú) invázió
Giovanni Villani 1537-ben kiadott, Croniche, nelle quali si tratta dell’origine di Firenze című könyvéről észrevehetjük már az első oldalon, hogy ez az írás sok ideig tiltás alatt állt az egyházi körök részéről, és a kinyomtatás után is korlátozták a példányszámait.
Ennek a miértjét rögtön megértjük, amint beleolvasunk a könyvbe. Bármennyire belejavítottak ugyanis, mégis látszik, hogy itt egy 200 éven át tartó afrikai beszivárgás okozta állandó háborúskodásról van szó.
A szerző olasz, és az ezerháromszázas években írta a krónikáját, az akkori időkben Firenzében és Európában történt eseményekről. Vannak oldalak, ahol egyvégbe megy az írás, vagyis nincsenek a mondatok elválasztva. Persze száz évvel később „megtalálják” az antik írásokat, amelyek sokkal tökéletesebbek. Itt I. Károly királyunkat, azaz Károbertót úgy említi egy helyen, hogy Carlo Rimberto, más helyen, hogy Carlo Umberto.
Az apját Martel Károlynak hívják, akárcsak Nagy Károly nagyapját! És ha kivonjuk az 1300-as évből (amikor Károbertó megérkezik Magyarországra) az 532 évet (a húsvétciklust), megkapjuk Nagy Károly királlyá koronázásának évét (768). Valószínű, hogy Nagy Kátoly története I. Károly magyar királyról lett másolva. De mitől lett volna I. Károly olyan nagy király? Valószínű, hogy az eredeti írásból sokat lefaragtak, mert azok a fecnik kellettek Nagy Károlynak. A könyvből világosan kiderül, hogy a katolikus pápaság jóvoltából a 12–13. század során olyan nagymértékű volt az afrikai feketék Európába való beszivárgása, hogy a 13. század végére már átvették nemcsak az Egyház irányítását, de fizikai erejük révén szinte minden közösségben ők domináltak. A 14. század elején a fehérek kezdenek magukhoz térni. Olaszországban napirenden vannak az összetűzések. A pápa, aki valószínű, hogy guelfi, Avignonba menekül, ahol még a feketék vannak hatalmon.
Lássuk tehát a részleteket!
(...)
Kapcsolódó írásunk:
