Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

A TEREMTŐ SZÖVETSÉGESEI – CSAK A KISBIRTOK TEREM BŐSÉGESEN (Vukics Ferenc a földosztás szükségességéről)

 

Vidéki gyerek vagyok, magamon hordozom ennek az életformának minden előnyét és hátrányát. A föld illata és állatok lehelete a véremmé vált. Mindig is száműzöttnek éreztem magam a városi közegben, és soha meg nem szűnő vágy ég bennem egy darab földre, amelyről én gondoskodhatom, és én formálhatom rajta az életet.

 

***

 

Egy új vidéki érdekképviseletet szervezve az elmúlt hónapokban, kemény vitákat folytattam arról, hogy a magyar földviszonyokat hogyan is kellene demokratizálni. Sokan nem értették, hogy első lépésként miért kell lehetőséget biztosítani azoknak a magyar fiataloknak, akik újra el tudják képzelni az életüket vidéken. A magyar társadalom továbbra is tudománytalan tévképzetek kapcsán foglal állást a vidéki élet lehetőségeiről, és a legszomorúbb az egészben az, hogy a szakemberek is áldozatul estek az évtizedek óta sulykolt állításoknak. Az egyik oldalon megjelentek az „árkádiai” gazdálkodást valló öko-hippik, a másik oldalon pedig a folyamatos testi, lelki, szellemi korrumpálódásban megfáradt „hivatali székből gondolkodók”.

 

 A táj jövőbe mutató használata élénk társadalmi vita témája kellene, hogy legyen, de hazánkban az egyes gondolatok mögé nem szerveződnek közösségek, néhány kicsiny műhely kivételével nem folyik komoly fejlesztő munka. A küszködő csoportok pedig bizonyosak abban, hogy csupán annyi a baj, hogy nem kapnak elég figyelmet, pénzt a kormányzattól, hogy bebizonyítsák, az ő elképzeléseik az egyedül üdvözítőek. Bizonyos szempontból igazuk van. A magyar ugaron nagy nehezen létrejövő civil szakmai műhelyeket egy szakkormányzatnak illene felkarolni, hiszen ezek a csoportok fognak majd hozzájárulni a jövőre vonatkozó tervek megalkotásához, de nekik is el kell fogadniuk, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű szakmai műhely nélkül nem lehet majd közelebb jutni a leginkább elfogadható megoldáshoz és a politikai akarat megteremtéséhez. Nekik is érdekük, hogy ökotradicionalisták, ökopragmatikusok, ökomodernisták, kommunitáriusok, ökofundamentalisták, ökofeministák, vagy a módszertant mindenek elé helyező terepi ökológusok, kísérletezők és modellezők termékeny vitája mentén határoznánk meg azokat a gyakorlati lépéseket, amelyekkel az ember és a természet számára hasznos tájhasználat irányába léphetnénk. Egészen elképesztő módon ez azt jelenti, hogy a már meglévő műhelyeknek még a nézeteikkel gyökeresen ellentétes véleményen lévő új közösségek létrehozása is érdekük. Ellenpólusok nélkül ezek a csoportok elkényelmesednek, és nem alakul ki az a „szellemi tömeg”, ami elindíthatja a politikai érdekérvényesítés folyamatát.

 

***

 

Vidéki gyerek vagyok, magamon hordozom ennek az életformának minden előnyét és hátrányát. A föld illata és állatok lehelete a véremmé vált. Mindig is száműzöttnek éreztem magam a városi közegben, és soha meg nem szűnő vágy ég bennem egy darab földre, amelyről én gondoskodhatom, és én formálhatom rajta az életet. Sokszor viccelődtem azzal, hogy a világ megszabadulhatott volna minden lázadásomtól, okoskodásomtól, ha van harminc hektár teremtenivalóm. Az elegendő feladattal látott volna el egy egész életemre.

 

Főiskolásként minden hétvégén dolgoztam. Aprólékosan gyűjtöttem a pénzt, hogy idővel egy nagyobb darab földet a magaménak tudhassak. Édesapám nagyon meg volt ijedve, hogy valamiféle állami hivatal helyett azt a földet fogom választani, amitől az ő nemzedéke egész életében menekült. Nem akarta parasztnak adni a fiát.

 

Minden szorgalmam és összegyűjtött pénzem ellenére egyetlen alkalommal sem sikerült azt a minőségű és mennyiségű földet megszereznem, amely elegendő lett volna ahhoz, hogy egy család későbbi megélhetését biztosítsa. Aztán minden úgy történt, ahogy lenni szokott: néhány családi tragédia elegendő volt, hogy ezek a célok hátrébb sorolódjanak.

 

A történtek ellenére megmaradtam „örök vidékinek”. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a családi ház melletti kiskertben kapirgálok, hanem azt is, hogy nem felejtettem el azoknak az embereknek az álmait, vágyait, gondolatait és mindennapjait, akik közül kiszakadtam. Földéhségem van. Az élethez való hozzáadás kényszere bennem olyan erős, hogy ha az a pár négyszögöl nem állt volna rendelkezésre, akkor minden bizonnyal belebolondultam volna a tétlenségbe. Egy parasztgyerek számára a katonáskodás, az oktatás, a barantázás, a közösség és rendezvényszervezés, a városi lét „szellemi rutinja” és a „napi pörgés” jelensége még mindig nem elégséges, nem igazi, nem méltó feladat. Csak a „élet” művelése, a teremtésben való részvétel adhat megnyugvást.

 

Ha a Föld továbbélése szempontjából olyannyira fontos a táj használata, akkor a világ legfontosabb feladatát azoknak a kezébe kell adni, akik generációs tudattal, megfelelő szakmai háttérrel, erkölccsel és harmóniaérzékkel rendelkeznek. Ide Ember kell. Ide parasztpolgárok kellenek. Ide új falvak, mezővárosok kellenek.

 

Minden tudásom, tapasztalatom, ösztönöm azt súgja, hogy ez a nemzet, ez a nyelv és kultúra nem fogja túlélni ezt az évszázadot, ha a magyar vidék megújítása nem sikerül. A vidék testi, lelki, szellemi kifosztása helyett vissza kell adnunk legfontosabb termelőeszközét,  a földet, a nélkülözhetetlen szaktudást, a jogi biztonságot, és meg kell fogadnunk Karácsony Sándor üzenetét, hogy minden magyar embert fel kell emelni, de mindenkit a maga helyén. Tehetséges fiatalok tömege áramlott a városokba tétlen szemlélőnek, holott szellemi képességeikre és munkájukra szűkebb hazájukban lett volna szükség. Vissza kell adni a vidéknek a fiait, és kárpótolni kell a rosszul sikerült, mesterséges társadalmi átalakítások során leginkább vesztes csoportokat, hogy újrakezdhessék.

 

***

 

Az elképesztően nehéz viszonyok között működő, valóságos, valódi mintát nyújtó családi gazdaságok működési tapasztalatai tovább erősítik bennem ezt a végső megállapítást: a vidék nélkül nem fog sikerülni…

 

Öntudatos, nemzedékeken átívelő, az élet minden misztériuma iránt felelősséget érző, öntudatos parasztpolgárok nélkül ez az ország a testi, lelki, szellemi megsemmisülés elé néz. Amíg az osztrákoknál és a szlovéneknél sikerült bebizonyítani, hogy a kis méretű családi gazdaságoknak sikerül több és magasabb beltartalmi értékekkel rendelkező terményeket előállítani úgy, hogy termelési módszereinkkel közben támogatjuk a biodiverzitást, addig hazánkban lassan már kevesebb ember kezében vannak a földek, mint a feudalizmusban voltak. Megmaradt az „elég néhány munkás és néhány traktor” elv. Néha – érthetetlen módon – olyan talajszerkezetű vagy mikroklímájú területen is a nagyüzemi termelést szorgalmazzák, ahol ezt semmilyen magyarázat sem támasztja alá.

 

Meg kell érteni: a mindenkori vidéket a föld tartotta életben. Nem lesz lakosság, ha a falu nem kapja vissza legfontosabb termelőeszközét, a földet. Különben nincs miből megélnie.

 

Az egykori közigazgatási határok még mindig jelzik, hogy mi is működtette egykor ezekben a közösségekben az életet. Öt-tízezer hektár „teremtenivaló”.

 

Az öntudatos parasztgazdák és parasztpolgárok kínálják a legnagyobb esélyt arra, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszerrel lássák el a világ megnövekedett lakosságát. Ők tudják biztosítani a nemzedékeken átívelő „ökológiai tudatosságot”.  Mégis a parasztgazdák azok, akikkel minden gazdasági és politikai rendszer megvetően és ellenségesen bánt. Bár a gazdag világ kormányai nem fogják meghallani, a világ táplálkozásának kérdése részben a tulajdonjog függvénye.

 

Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász szerint fordított összefüggés van a gazdaságok mérete és az általuk hektáronként megtermelt növények mennyisége és minősége között. Minél kisebbek, annál nagyobb és értékesebb a hozam. Bizonyos esetekben a különbség óriási. A törökországi gazdálkodási viszonyokat vizsgáló tanulmány például kimutatta, hogy az egy hektárnál kisebb gazdaságok hússzor produktívabbak, mint a tíz hektár feletti gazdaságok. Ennek a nézetnek adtak igazat az Indiában, Pakisztánban, Nepálban, Malajziában, Thaiföldön, Jávában, a Fülöp-szigeteken, Brazíliában, Kolumbiában és Paraguayban elvégzett kutatások is.

 

A mezőgazdaságban ez különösen furcsának tűnik, mivel a kistermelők az esetek többségében nem rendelkeznek saját gépekkel, kevésbé tőkeerősek, nehezebben jutnak hitelhez és kevésbé ismerik a legújabb technikákat.

 

A legvalószínűbb magyarázat az, hogy a kistermelők hektáronként több munkaerőt vesznek igénybe, mint a nagygazdák. Munkaerőjük nagyrészt saját családjuk tagjaiból áll, ami azt jelenti, hogy a munkaerőköltségek alacsonyabbak, mint a nagygazdaságokban (nem kell pénzt költeniük munkavállalók toborzásába vagy felügyeletére), míg az elvégzett munka minősége magasabb. Több munkaerő mellett a gazdák intenzívebben megművelhetik földjeiket: több időt töltenek teraszolással és öntözőrendszerek építésével; a szüret után azonnal vetnek; és előfordulhat, hogy ugyanazon a területen több különböző növényt termesztenek.

 

A zöld forradalom kezdeti napjaiban ez a kapcsolat megfordulni látszott: a nagyobb gazdaságok, hitelhez jutva, új fajtákba fektethettek be és növelhették a hozamukat. De mivel az új fajták a kisebb gazdálkodókra is átterjedtek, az inverz kapcsolat újra érvényesült. Ha a kormányzatok komolyan gondolják a világ élelmezését és az ökológiai alapokon nyugvó gazdálkodást, akkor fel kell bontaniuk a nagy földbirtokokat, újra el kell osztaniuk őket: a falvak lakóinak és a vidéki életbe visszatérő fiataloknak. Annak érdekében, hogy minél sikeresebbek legyenek, a kormányzatoknak anyagi, szakmai és adminisztációs támogatást kell nyújtaniuk számukra. Ezen túlmenően a kutatásoknak és finanszírozási rendszereknek a kisgazdaságok támogatására kell összpontosítaniuk.

 

***

 

Rengeteg oka van a kistermelők védelmének a szegény országokban. A dél-koreai, tajvani és japán gazdasági csodák is földreform-programjaikból indultak. A kisgazdaságokon alapuló növekedés általában igazságosabb, mint a tőkeigényes iparágak köré épített növekedés. Habár földjeiket intenzíven használják, a kisgazdaságok teljes ökológiai terhelése alacsonyabb.

 

A kistermelőkkel szembeni előítélet megingathatatlan. Ez okozza a legfurcsább sértést az angol nyelvben: amikor valakit parasztnak nevez, azzal vádolja, hogy önálló és produktív. A parasztokat utálják a kapitalisták és a kommunisták egyaránt. Mindketten földjük elfoglalására törekedtek, és érdekük fűződik ahhoz, hogy megalázzák és démonizálják őket. A gyökértelen, félig éhező munkásosztály nagyon jól áll a tőkének.

 

Míg több ország megkezdte a kistermelők támogatását, az Egyesült Államok, Ausztrália és Kanada nem volt hajlandó jóváhagyni egy olyan tervezetet, amely az egész világban elősegítette volna ezt a folyamatot. Egy ilyen elhatározás sérti a nagyvállalkozások, a vegyipari konszernek érdekeit. Az Egyesült Királyság taktikázik. Ez az egyetlen fejlett nyugati ország, amely nagy valószínűséggel rejtetten megkezdte a kisbirtok támogatását.

 

A nagyvállalkozások megölik a kistermelést. A szellemi tulajdonjogok kiterjesztésével a termelés minden területére hatást gyakorolnak. A mezőgazdasági termelőket zsaroló rendszerük biztosítja, hogy csak a tőkéhez hozzáférők tudjanak megmaradni a piacon. Eltüntetik a régi természetes fajtákat, és tulajdonjogukban lévő növények termesztésével tartják sakkban a termelőket. A földalapú támogatási rendszer, az államok által biztosított terménytámogatások pedig valójában nem a gazdákat támogatják, hanem a nagyvállalatok számára biztosítanak rejtett támogatást, hogy drágábban adhassák a vetőmagot, a műtrágyát, a vegyszereket, miközben az előállítási árnál olcsóbban vásárolhatja fel a terményeket.

 

ÁLLAMILAG TÁMOGATOTT RABSZOLGASÁG!

 

Ezt a rendszert nem érdekli a környezet állapota, nem érdekli a társadalmi hasznosság elve. Nem képes „gazdaként” viselkedni.

 

ÚJ FÖLDOSZTÁSRA VAN SZÜKSÉG!

 

 

 

Rövidesen arról írok, hogy hogyan szeretnénk megvalósítani azt, hogy a települések lakói visszakapják a közigazgatási határaikon belül lévő termőföldek és erdők 12-20-30%-át...)

 

(folytatjuk)

 

Irodalom, források:

  • https://www.monbiot.com/2008/06/10/small-is-bountiful/

  • http://www.fao.org/fileadmin/user_upload/foodclimate/statements/zwe_mugabe.pdf

  • Amartya Sen, 1962. An Aspect of Indian Agriculture. Economic Weekly, Vol. 14.

  • Fatma Gül Ünal, October 2006. Small Is Beautiful: Evidence Of Inverse Size Yield

  • Relationship In Rural Turkey. Policy Innovations. http://www.policyinnovations.org/ideas/policy_library/data/01382

  • Giovanni Cornia, 1985. Farm Size, Land Yields and the Agricultural Production function: an

  • analysis for fifteen Developing Countries. World Development. Vol. 13, pp. 513-34.

  • Eg Peter Hazell, January 2005. Is there a future for small farms? Agricultural Economics, Vol. 32, pp93-101. doi:10.1111/j.0169-5150.2004.00016.x

  • Rasmus Heltberg, October 1998. Rural market imperfections and the farm size— productivity relationship: Evidence from Pakistan. World Development. Vol 26, pp 1807-1826. doi:10.1016/S0305-750X(98)00084-9

  • See Shenggen Fan and Connie Chan-Kang , 2005. Is Small Beautiful?: Farm Size, Productivity and Poverty in Asian Agriculture. Agricultural Economics, Vol. 32, pp135-146.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu