Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak (3.) Tisztelt Olvasó!

 

 

Döntsön-e a nép?

 

 

Ugyancsak szinte matematikai és formállogikai egyértelműséggel igazolható, hogy ha kívánatosnak tartjuk a jogállamiságot és demokráciát, akkor velünk szemben az a legelemibb elvárás, hogy egyöntetűen elfogadjuk: a szabad választásokon többségbe került, győztes politikai erők hivatottak arra, hogy a nemzet életében a többségi akaratot érvényre juttassák. Ők jogosultak például arra, hogy szükség esetén az ország bármely egyetemét átalakítsák, megreformálják, szigorúan az általuk kinyilvánított, a választókkal is tudatott politikának (nemzetstratégiának) és a többség képviselte közérdeknek megfelelően. De ugyanígy jogosultak arra is, hogy a választói akaratnak megfelelően alakítsák a nemzeti identitáspolitika különböző részeit, elemeit. Ha például a többségnek ellenére van a más kultúrájú, más életszemléletű illegális bevándorlók tömeges befogadása, akkor a választói többség akaratából döntési helyzetbe került politikai erőnek – legalábbis valódi demokráciában – nemcsak joga, hanem kötelessége is megakadályozni az idegenek tömeges bejutását. Ha pedig a többségnek az van ellenére, hogy kiskorú gyerekeiket érzékenyítéssel molesztálják, akkor a demokrácia szabályai szerint a többség által megválasztottaknak, amennyire csak lehetséges, ezt is kutya kötelességük megakadályozni.

 

Ennek fényében már teljesen világossá válik, hogy az érzékenyítőket magába foglaló balliberális oldal miért csak a népre való hivatkozásban olyan erős, s miért tesz meg mindent azért, hogy a valóságos népakarat ne érvényesülhessen.

 

A kommunizmus idején – amikor kisdobossá, úttörővé, szocialista emberré, élmunkássá, pártaggá és pártszolgává, marxistává és istentagadóvá (stb.) igyekeztek érzékenyíteni bennünket – így lett a többség számára kívánatos demokrácia-ideából a valóságban olyan jelzős „népi” demokrácia, amelynél a jelző éppen azt volt hivatott elrejteni, hogy a valóságos hatalom korántsem a többséget adó népé, hanem egy önkényuralmi kisebbségé.

 

Manapság pedig azzal szembesülhetünk, hogy az érzékenyítőket magába foglaló balliberális oldal teljesen természetes eljárásnak tekinti a demokrácia – a demokratikus, alkotmányos intézményrendszerek – kijátszását. Minden gátlás és lelkiismeret-furdalás nélkül igyekeznek megakadályozni a választói többség és az általa hatalomra emeltek akaratának érvényre juttatását. Igaz ez Amerikára is, ahol a „demokraták” szélsőséges radikálisokat pénzelnek és mozgósítanak a törvényesen megválasztott republikánus elnök ellenében. Igaz ez Európára is, ahol Brüsszeltől a legfelsőbb bírói testületig mindenütt ott nyüzsögnek a Soros (és Soros-félék) pénzén megvett és érzékenyített döntnökök, akik legkevésbé sem az európai választók vagy a szavazataikkal hatalomra került nemzeti kormányok akaratát és érdekét tartják szem előtt, sokkal inkább a gazdáikét, elvtársaikét. S végezetül ugyanez igaz Magyarországra is, ahol a balliberális (pontosabban: ellenzéki) család tagjai nyíltan kimondják, bevallják, hogy „Orbánt nem lehet demokratikus úton megdönteni”, s ezért minden elvtelen összefogás és minden idegen pénz, eszköz, módszer, nyílt és titkos támogatás elfogadása megengedett annak érdekében, hogy eltérítsék, kizökkentsék a demokratikus választások eredményéből adódó politikai, társadalmi folyamatokat.

 

S itt jön az a súlyos kérdés, ami azon a bizonyos jótékony álmatlan éjjelen annyira elgondolkodtatott.

 

Ha nem azokra az elvetemült, velejéig romlott politikusokra gondolok, akikről messziről süt a csillapíthatatlan hataloméhség, hanem, mondjuk, a Mérő Verákra és az ifj. Vidnyánszky Attilákra, akkor vajon mi lehet a lelki-szellemi gátja annak, hogy elfogadják a demokrácia működési logikáját? A liberalizmus hajnalán, ugyebár, az szülte a „döntsön a nép” ötletét és kívánalmát, hogy a felvilágosodottak elutasították a szakrális (Isten akaratából uralkodó) királyok jogosultságát a nép vezetésére. Elvitatták tőlük, hogy jobban tudhatnák, mi és hogyan boldogítaná a népet, az emberiséget. De ha ők – az Istenhez becsatolt, szakrális uralkodók – nem tudhatják és nem dönthetnek arról, mi az igaz, mi a helyes, mi a követendő út a nép boldogítására, akkor ki legyen az, akik ezt törvényesen, közmegelégedésre eldöntheti? Ha Isten sem, az Isten akaratából uralkodó király sem, akkor mint tekintély, mint minőség nyilván már senki sem jöhet szóba. Csak a mennyiség.

 

Ezért aztán a hajdani szabadságharcosok (liberálisok) úgy döntöttek: döntse el az, hogy mi a helyes, mi számít igaznak, milyen út követése a kívánatos, hogy a népből hányan szavaznak rá. Teremtsük meg a népuralom, a demokrácia intézményrendszerét, s a szabad választásokon többséget elért erők – a nép ilyen-olyan többsége által megválasztott képviselők – akarata döntse el, hogy a politikában, a közéletben mi és hogyan történjék.

 

De ha akkor elfogadták és azóta is alkotmányos berendezkedésünk alapelemének tekintik a demokráciát, hogyan lehetséges az, hogy éppen azt az európai országvezetőt (miniszterelnököt) vádolják szüntelenül a demokrácia és a jogállamiság megsértésével, aki – pártszövetsége sorozatos kétharmados győzelmének köszönhetően – papíron és formállogikailag minden más európai vezetőnél nagyobb demokrata. Hiszen ő, ha tetszik, ha nem, mindenki másnál nagyobb arányú választói többség akaratából, megbízásából cselekszik.

 

 

Kétféle magyarázat is adódik rá.

 

Az egyik szerint a létező demokrácia nem az, aminek előszeretettel állítják. Idevágólag ismét Bogár Lászlót idézem, világhálós naplója egy másik fejezetének (Jogállamiság avagy jogÁllamVédelmiHatóság) lényegre tapintó részletét : „Szemben azzal a jószándékú vélekedéssel, amit általában gondolni szoktunk, hogy a demokrácia a választásokon többséget elért erőknek az uralma az egész közösség, benne a kisebbségben maradtak felett (...) A demokráciának nevezett létberendezkedés, az valójában a szervezett kisebbség uralma a szervezetlen többség felett. A nép azért nem tud uralkodni, mert nem ez a dolga. Nem is alkalmas rá, soha nem is volt alkalmas rá, és soha nem is lesz alkalmas rá.”

 

Ilyen értelemben a demokrácia – az egész demokratikus intézményrendszer – csupán egy színjáték. S a magyarországi demokrácia 2010 óta éppen attól olyan elviselhetetlen az orbáni politika hazai és külföldi ellenségei számára, mert sokkal következetesebben igyekszik megtestesíteni a „jószándékú vélekedés” elképzelte, idealizált demokráciát, mint a népre, demokráciára, jogállamiságra szüntelenül hivatkozók legtöbbje. A homokos könyvvel megcélzott érzékenyítéssel kapcsolatban Orbán nemcsak annyit tartott fontosnak közölni, hogy „Hagyják békén a gyerekeinket!”, hanem azt is hangoztatta, hogy „Magyarországon vannak jogszabályok, melyek a homoszexualitásra vonatkoznak”, és hogy „A magyarok türelmesek és toleránsak ezzel a jelenséggel szemben.” Tehát egyfelől érvényesül a szóban forgó kisebbségre vonatkozó emberi jog, másfelől érvényesül a többség akarata. Ezt a kialakult egyensúlyt boríthatja fel, a közjót károsíthatja meg az a liberális – szabadságharcos – törekvés, amely most éppen egy homokos mesekönyv gyermekekhez és szüleikhez való odacsempészésével igyekszik a többségi akaratot kijátszani, s a többségi álláspontot – mint szervezett kisebbség – módszeresen, szívósan megváltoztatni.

 

A másik lehetséges magyarázat erre a kisebbségi magatartásra – a demokrácia mint a liberalizmus édes gyermekének megtagadására – már a jótékony álmatlan éjjelem hirtelen megvilágosodásához kötődik. Arra ébredtem rá, hogy hiszen az emberek túlnyomó többségében működnek a természetes ösztönök. Éppen ezért a valóban a többséget és a közjót szolgáló, rendezett demokratikus körülmények között elképzelhetetlen, hogy azok a kisebbségek, amelyek a természetellenest igyekeznek a természetessel egyenrangúvá, sőt magasabb rendűvé kozmetikázni, hatalomra juthassanak. Hatalomra jutni, uralkodó helyzetbe kerülni csakis úgy bírhatnak, ha szabadságharcos hevülettel vagy átlépik a vörös vonalat, és szervezett kisebbségként uralmuk alá hajtják a közgondolkodást, vagy olyan társadalmi, közéleti felfordulást idéznek elő, amely lehetetlenné teszi, hogy a győztesek a választók akaratának megfelelően gyakorolhassák a többség által demokratikusan és törvényesen rájuk ruházott hatalmat.

 

Mindezt belátván és elfogadván, már csak annyi maradt hátra, tisztelt Olvasó, hogy kísérletet tegyünk a Mérő Vera-féle érzékenyítő szabadságharcosok, az ifj. Vidnyánszky Attila-féle egyetemfoglaló (de legalábbis ezzel egyetértő) szabadságharcosok, és a Budaházyék-féle nemzeti radikális szabadságharcosok lényegi megkülönböztetésére. Kiinduló feltételünk mindhármuknál az lesz, hogy nem kérdőjelezzük meg a tisztességüket.

 

Mindez azonban már a befejező részre marad.

 

 

(Innen folytatom, tisztelt Olvasó! Következik: Ki mit szolgál – Isten akaratából?)

 

 

Az első rész itt olvasható: Szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak (1.) Tisztelt Olvasó!

 

A második rész itt olvasható: Szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak (2.) Tisztelt Olvasó!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu