VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak (4.) Tisztelt Olvasó!


Ki mit szolgál – Isten akaratából?

EGYETEMFOGLALÓK

Mindenekelőtt vegyük észre és tulajdonítsunk kellő jelentőséget annak, hogy gondolkodásunkat mily erőteljesen befolyásolják az életkori sajátosságok. Igen találó megfigyelés és kinyilatkoztatás volt George Bernard Shaw részéről, hogy „Aki húszévesen nem kommunista, annak nincs szíve, aki harmincévesen kommunista, annak nincs esze.”

Fiatal korunkra rótt feladatunk, hogy a családi, szülői környezet kínálta utakhoz képest másokat, újakat keressünk. A szülők s a fennálló rend elleni kamaszkori, ifjúkori lázadás nemcsak általános jelenség, hanem logikus is. Minden emberi lény új, senkivel sem azonos egyénként (egyéniségként) születik a világra, tehát saját magának kell megkeresnie, esetleg kitaposnia a neki leginkább megfelelő, leginkább járható utat.

(Közbevetőleg: ha a Teremtő, vagy akár az evolúció nem így akarta volna, akkor maradt volna az ivarmentes, egyszerű másolásnál – klónozásnál –, s nem bíbelődött volna azzal, hogy a kétoldalú örökítéssel a változatos tulajdonságok szinte végtelen tárházát hozza létre, részben a szintén végtelenül változatos és változékony környezethez való alkalmazkodás lehetővé tétele érdekében, részben pedig – immár az embernél – azért, hogy a testi, lelki és szellemi tulajdonságok megfelelő szóródásával ösztönözze meg kényszerítse az embert és az emberiséget a minél sokrétűbb, változatosabb létezésre és a minél sokszínűbb, gazdagabb alkotásra, teremtésre. E témával az Isten logikája és Az Élet logikája című, készülőfélben lévő kettőskönyvemben foglalkozom bővebben, itt most legyen elég ennyi.)

Az, hogy kamaszainknak, fiataljainknak olykor idegesítően sűrűn változik a magatartása és viselkedése, szintén abból fakad, hogy újabb és újabb szerepeket kénytelenek kipróbálni, amíg meg nem lelik a leginkább hozzájuk illőt. Mivel még nincs kiforrott saját világképük és erre alapozó, erre támaszkodó saját ÉN-jük (megállapodott személyiségük, ÖN-azonosságuk, ÉN-képük), ezért könnyen elcsábíthatók: hangzatos jelszavakkal, a korszellemet jellemző divatos ideológiákkal, tetszetős utópiákkal. Vérmérséklete és az éppen kínálkozó lehetőségek szerint – a szívére hallgatva – ki-ki szívesen beszáll egy kis migránssimogatásba, együgyű klímatüntetésbe, diktatúraellenes önkényeskedésbe (ld. egyetemfoglalás), rasszista rasszistázásba (ld. BLM), nácizó nácizásba (ld. Antifa). A nagy útkeresés közben pedig – hogy ő is részesülhessen a főáram oly csábító „szabadságfílingjéből” – átadja magát ilyen-olyan divatos érzékenyítéseknek; ha kell, nemi szerepet vált; ha ez sem elég, akár még nemet is...

Szintén jellegzetes, meghatározó sajátossága a kamasz- és ifjúkornak, hogy a legfőbb mintaadó a saját korosztály. Ha valamely ízlés- vagy véleménydiktátornak, anyagi vagy ideológiai haszonleső csoportosulásnak sikerül megnyernie (becsapnia, elcsábítania) a korosztály hangadóit, számíthat rá, hogy nyomukban ott tülekednek majd a korosztályos követők.

Életkoruk előrehaladtával aztán a legtöbbjük kiszáll az efféle lázadásokból, akciózásokból. Többé-kevésbé kikerekedik a világképük, megállapodik a személyiségük, kialakul az ÉN-jük. Ettől kezdve a fennálló renddel szemben legfeljebb csak akkor hadakoznak, ha ez túlságosan idegen a saját világképüktől, vagyis ha nem képesek otthonosan érezni magukat benne. Ha azonban többé-kevésbé megfelel a világképüknek, akkor inkább védeni, óvni igyekeznek „meglelt otthonukat”, ugyancsak a vérmérsékletük szerint: ki csendesebben, ki harcosabban.

Mindezek fényében és tudatában leszögezhetjük, hogy a SZFE elfoglalásáért és az elfoglalók mellett való kiállásáért legkevésbé maguk a fiatalok tartoznak személyes felelősséggel. Habár egyetemista korukra papírforma szerint éretté, felnőtté és törvénysértéseikért büntethetővé váltak, érdemesebb – mert logikusabb – azt szem előtt tartani, hogy szabadságharcukat – mondhatni – evolúciós kényszer hatása alatt vívják.

Szerencsés körülménynek – adottságnak – kell tekintenünk, hogy ezt Magyarországon a fennálló hatalom erős emberei is belátják; sőt, ifj. Vidnyánszky Attila tekintetében belátja ezt a SZFE kuratóriumának élére kiválasztott tulajdon édesapja is. Ennek megfelelő türelemmel igyekeznek kezelni a lázadó ifjúságnak a divatos balliberális korszellem táplálta újkommunista, újbolsevik viselkedését: az állami tanintézmény önkényes elfoglalását, elbarikádozását, a tanköztársaság (v.ö.: tanácsköztársaság) kikiáltását. Mivel pedig a forradalmi helyzet fő felelősei azok a felnőttek, akik érzékenyítéssel, szervezéssel, nyílt kiállással és burkolt pénzekkel támogatták és ösztökélték a fiatalokat a lázadásra, a fennálló hatalomnak velük – no meg a balliberális korszellemmel – szemben kell felvennie a harcot, ha el akarja kerülni, hogy újabb és újabb akciózások, erőszakos rendbontások zavarják meg vagy lehetetlenítsék el jószándékú demokráciánk működését.

Hogy nem lesz könnyű dolga a fennálló rendet óvni óhajtó hatalomnak, az már most látszik. A szélsőbaloldali (szélsőliberális) korszellem Nyugaton már tömegével szedi jobb sorsra érdemes, fiatal áldozatait. A 888.hu egyik, a kutatási eredmények forrását is megjelölő cikke szerint, „A szélsőbaloldali amerikaiak 42 százalékát diagnosztizálták már komoly mentális zavarral. (...) Egy idei politikai felmérés teljesen véletlenül felderítette, hogy a magukat marxistának tekintő fiatalok majdnem fele nagyon komoly mentális zavarral van az utcára eresztve, és ez csak a jéghegy csúcsa.”

LIBERÁLIS ÉRZÉKENYÍTŐK

Térjünk át a Mérő Vera-féle érzékenyítőkre, liberális szabadságharcosokra! Tekintettel arra, hogy náluk már kialakult személyiséget (ÉN-t) illendő feltételeznünk, a kérdést így kell feltennünk: mitől függ, hogy valakinek hogyan alakul, és milyen lesz a személyisége? Mitől függ, hogy például a homokos – vagy pontosabb így: LMBTQ-s – mesekönyvünk ügyében valaki az érzékenyítő szabadságharcosok táborát erősíti, vagy inkább a velük szemben szabadságharcot indítók táborát?

Nyilván most bő fejtegetésekbe foghatnánk a genetikai öröklés (az ebből fakadó személyes fogékonyság és küldetés) jelentőségéről, a családi környezet, az intézményi nevelés, a kordivatok és egyéb társadalmi tényezők hatásáról és szerepéről, de attól tartok, hogy mindez meghaladná fogyasztásra szánt eszmefuttatásom észszerű kereteit.

Ezért inkább egy friss és gyakorlatias példából indulok ki: egy Trump-rühellő liberális magyar zsidó Trump-hívővé válásának néhány fontos mozzanatát veszem szemügyre, s ennek révén már megragadhatónak vélem azokat a legfontosabb személyiségjegyeket, amelyek eldöntik, nagy valószínűséggel ki melyik szellemi (közéleti, politikai) tábor rokonszenvezőjévé, támogatójává válik.

Az idevágó írás a Neokohn című világhálós oldalon jelent meg mint a szerző (Mandler Gábor) személyes vallomása: Hogyan lettem liberális demokratából Trump-szavazó?

A tanúságtevő szerint amikor 1990-ben kivándorolt Amerikába, egészen 2016-ig nem is volt kérdés számára, hogy ha választania kell, akkor „demokrata lesz”, vagyis a Demokrata Párt jelöltjeire szavaz. A republikánus, vagy általában véve konzervatív lehetőség fel sem merült benne. „Ez azzal együtt volt így, hogy még Magyarországon vallásos nevelést is kaptam, azon kevesek közé tartozom, akik Talmud Tórára jártak a Frankel Leó utcai zsinagógába, Schőner Alfréd rabbihoz” – írja a szerző, hozzátéve, hogy szinte természetes módon inkább tartotta magát liberálisnak és baloldalinak, mintsem bármi másnak, „valószínűleg azért, mert Magyarországon történelmi okokból nagyon nehéz volt zsidóként jobboldalinak lenni.”

Mindez a 2016-os elnökválasztási küzdelem alatt kezdett megváltozni benne. Miért is? Nos, mindenekelőtt azért, mert Hillary Clinton rendkívül taszító egyéniség volt számára. De ezen még túl tudta volna tenni magát, csakhogy amikor a politikai és egyéb tevékenységeit is elkezdte tanulmányozni, kiderült, hogy azokkal sem tud azonosulni.

Álljunk meg itt egy pillanatra!

Tanúságtevőnkről kiderül, hogy a szíve húzta valamerre (a demokratákhoz), de a megérzése taszította a kínálatuktól, ezért aztán mozgósította az eszét, s tanulmányozni kezdte a jelöltet. Mivel pedig ennek politikai és egyéb tevékenységeivel nem tudott azonosulni, elfordult tőle. Jegyezzük meg: ezt annak ellenére tette, hogy az amerikai zsidóság hetven százaléka változatlan eltökéltséggel támogatja a demokraták jelöltjét (most éppen Joe Bident).

Vessük ezt össze azzal, hogy a tiszaújvárosi időközi választáson az ellenzéki összefogás balliberális pártjai annak ellenére is makacsul ragaszkodtak jobbikos közös jelöltjükhöz, hogy időközben minden olyan csúfság kiderült róla, amik ellen a balliberális hangadók amúgy évtizedek óta zajos és látványos küzdelmet folytatnak (zsidógyűlölet, cigánygyűlölet, munkavállalók megrövidítése, korrupció stb.).

De térjünk vissza a személyes beszámolóhoz!

2016. júliusában tanúságtevőnk nagy válságba került. Hogyan is tudna Hillary Clintonra szavazni? Trumpra meg úgy nézett – írja –, mint egy bohócra, nem tudta komolyan venni. De aztán arra kezdett figyelni, miket mond, és kevésbé arra, hogy „a média nagy része hogyan támadja a külseje meg néhány bombasztikus állítása miatt”.

S most következik egy számunkra igen jelentőségteljes megfigyelése: a választási kampányban az Obama-adminisztráció „legnagyobb problémája” az volt, hogyan erőltessék a transzneműek jogait, pl. ahhoz, hogy bemehessenek a női vécékbe. „Ekkor kezdett bennem derengeni az, hogy A DEMOKRATÁK ÉS A LIBERÁLISOK INKÁBB GONDOLKOZNAK IDEOLÓGIÁBAN, MINT ABBAN, HOGY A LAKOSSÁGOT KONKRÉTAN MIVEL SEGÍTSÉK A GAZDASÁG TERÜLETÉN.” (kiemelés tőlem – VDGy)

Trump ezzel szemben azt hangoztatta, hogy vissza kívánja hozni a külföldre vitt jól fizető munkákat, meg fogja védeni Amerika nemzeti érdekeit, meg fogja védeni Amerika határait a szinte szabadon beáramló illegális migránsoktól (stb.). „Legális bevándorlóként – írja tanúságtevőnk – tisztelem Amerika bevándorlási törvényeit, még ha ezek elég szigorúak is.”

S itt újabb, számunkra figyelemre méltó és sokatmondó fogékonyságokat (jellemvonásokat) fedezhetünk fel: tanúságtevőnk számára fontos a társadalom mint közösség politikai, gazdasági RENDJÉNEK megóvása, a TÖRVÉNYEK TISZTELETBEN TARTÁSA, a NEMZET MINT KÖZÖSSÉG érdekeinek érvényesülése. S mindeközben a TÁRSADALMI IGAZSÁGÉRZET is ott dolgozott benne: habár még nem sikerült lelkileg leválnia a demokratákról, képes volt észrevenni, hogy „a média teljesen nyilvánvalóan Hillary oldalán állt, őt védte mindenben, miközben Trumpot egyfolytában mindenért támadta.”

Ez furcsának tűnt neki – jegyzi meg utólag –, hiszen állítólag az amerikai média független, „de, mint kiderült, és azóta is egyfolytában látható, ez nem így van: ők 95 százalékban gyakorlatilag a demokraták propaganda-csatornái”.

Végül csak eljött a választás napja, s az egykori lelkes liberális demokrata „néhány másodperc tétovázás után” Trumpra szavazott. S azóta sem bánta meg.

Hogy miért nem, ez szintén fontos a magunk gondolatmenete szempontjából: Tanúságtevőnk szerint MÁRA A BALOLDAL AMERIKÁBAN VÉGKÉPP ELMENT SZÉLSŐBALOS IRÁNYBA. Egyfelől olyan gazdasági lépéseket akarnának megtenni, amelyek tönkretennék az országot, másfelől „MINDENT IDEOLÓGIAI LENCSÉN KERESZTÜL NÉZNEK”. „EGYRE INKÁBB RASSZISTA HANGNEMBEN BESZÉLNEK A FEHÉREKRŐL [...]”. (kiemelés tőlem – VDGy)

(röviden foglaljuk össze)

Röviden foglaljuk össze, hogy szabadságharcos vizsgálódásunk szempontjából mi minden lényegeset tudtunk meg e személyes vallomásból.

  • Tanúságtevőnk – mint magyar zsidó – „született” baloldali, liberális.

  • Mint vallásos zsidó: istenhívő – vagyis elfogadja és megéli a saját maga feletti (ÉN-feletti) és az anyagi világ feletti (természetfeletti) tekintély létezését.

  • Értelmes – hiszen nem fogadta el mérlegelés nélkül (azaz „ész nélkül”) a politikai közössége kínálatát, hanem nekilátott „tanulmányozni” azt.

  • Szabadságharcos – hiszen volt bátorsága nyíltan szembefordulni a saját politikai közösségével (a zsidók 70, a média 95 százalékával), s a maga álláspontját, meggyőződését hangoztatni.

  • Felelősségteljes – hiszen a nyílt szembeszállásra a társadalom, a nemzet, a gazdaság sorsáért való aggódás, a szélsőséges liberális és baloldali fejlemények miatti veszélyérzet késztette.

  • Többségelvű liberális – amennyiben a többségi társadalom szabadságát meg kívánja óvni a nemcsak kisebbségelvű, hanem szélsőséges – mert önkényeskedő és radikális – liberális és baloldali áramlatoktól, nyomulásoktól, mozgalmaktól (LMBTQ+, BLM, Antifa).

  • Rendpárti demokrata – amennyiben előbbre valónak tartja a többségi társadalom rendjét (a határok védelmét, az illegális bevándorlás megakadályozását, a demokrácia intézményrendszerének, működőképességének megóvását), mint az emberi jogok és az egyéni szabadságjogok korlátlan kiterjesztését.

Mindezeken túl még egy fontos észrevételt kell tennünk tanúságtevőnkre – egyszersmind forrongó történelmi korunkra – vonatkozólag. Valójában nem a Trump-rühellőből Trump-hívővé vált magyar kivándorló jellemvonásai változtak meg az idők során – hiszen ő az emberek sorsát, a társadalmi jólétet, a liberális demokrácia ügyét ugyanúgy a lelkén viseli, mint korábban –, hanem a liberális demokrácia ideológiája, jogfelfogása és mindennapi gyakorlata vált szélsőségessé, amennyiben ma már határozott többség- és hagyományellenesség (normalitás- és természetesség-ellenesség) jellemzi, nem szólva az egyre erősödő önkényuralmi vonásáról, amellyel a vele szembeszállók szabadságjogait igyekszik mind gátlástalanabbul megkurtítani.

(új fogalomkészlet szükségessége)

Fentiek alapján mindenekelőtt arra a következtetésre kell jutnunk, hogy sem a liberalizmusra, sem a demokráciára vonatkozóan nem elégséges a ma használatos fogalomkészletünk.

Mivel közéletünkben a liberalizmusra és demokráciára vonatkozó eltérő nézetük miatt élesen szembe kerülnek egymással magukat liberálisnak és demokratának tekintők és vallók, itt az ideje, hogy fogalomkészletünk is élesen megkülönböztesse őket.

(a többségelvű és a kisebbségelvű liberalizmus fogalma)

Mivel pedig az egymással szembekerülők legfőbb elvi és gyakorlati különbsége abban mutatkozik meg, hogy inkább a többség, vagy inkább valamely kisebbség szabadságjogainak védelmére és kiterjesztésére törekednek, ezért javallt mától fogva az előbbieket többségelvű liberálisként, az utóbbiakat pedig kisebbségelvű liberálisként meghatározni. Érzékenyítő szabadságharcosaink értelemszerűen kisebbségelvű liberálisoknak tekintendők.

(a rendelvű és a rendbontó demokraták / liberálisok / jogvédők fogalma)

Könnyen belátható, hogy nemcsak a kevés szabadság, de a sok és nem helyénvaló szabadság is felboríthatja egy társadalom, egy nemzet vagy kisebb közösségek működési rendjét; olyannyira, hogy puszta létét is fenyegetheti. A rendelvű demokraták ezért csak olyan mértékig törekednek a szabadságjogok kiterjesztésére, az egyéni és kisebbségi érdekek és szabadságvágyak kielégítésére, ameddig ezáltal növekedhet a közjó, javulhat a társadalmi közérzet, erősödhet, szilárdulhat a társadalmi rend. Onnantól fogva azonban, amikor az egyéni és kisebbségi jogok kiterjesztése a társadalmi rend fennmaradását veszélyeztetné, e kiterjesztés megakadályozására törekszik. Formállogikailag is belátható, hogy az a szintű személyes szabadság vagy érzékenyítés, amelytől nem csökken, hanem növekszik a súlyos mentális és önazonosság-zavarban szenvedők száma; vagy amelytől drasztikusan lecsökken az általános gyermekvállalási kedv és a természetes népszaporulat; nos, ez a szint már az adott közösség életképes rendjét (létét, fennmaradását) veszélyezteti. Azokat a liberális demokratákat, akik mindezek elkerülésére törekszenek, helyénvaló rendelvű vagy rendpárti demokratáknak (vagy ilyen liberálisoknak, sőt szabadságharcosoknak) nevezni. Ellenben azokat, akik liberálisnak és demokratának vallják és hirdetik magukat, közéleti ténykedésük (szabadságküzdelmük) során azonban veszélyeztetik a többségi demokrácia rendjét (működőképességét), őket új fogalomrendszerünkben – az egyértelmű, lényegi megkülönböztetés érdekében – rendbontó vagy rendellenes demokratáknak (vagy ilyen liberálisoknak, szabadságharcosoknak) ildomos neveznünk. Megalapozottá teszi e jelzők használatát az a kétségtelen tény, hogy a szóban forgó liberálisok és demokraták előszeretettel támogatják – a természetes, a normális ellenében (kárára) – a természetellenest és rendellenest.

(a közösségelvű és az énközpontú liberalizmus fogalma)

Sokkal kevésbé elvi (szellemi), mint inkább lelki oka, indítéka van annak, hogy a liberális jogfelfogás és jogvédelem hívei között bőven találhatók olyanok, akik ösztönösen is úgy igyekeznek alakítani, formálni a többségi társadalmat, hogy ez teret engedjen az ő öncélú (önös, ÉN-es, idegen szóval: individualista) törekvéseiknek. Ezért kívánatos számukra minden olyan fejlemény, amely a nemzeti és a többségi önazonosságot – önrendelkezést, együttműködést, kultúrát – gyengíti, s amely a hagyományos társadalmi kötelékeket, közösségeket (nemzet, haza, egyház, család stb.) bomlasztja. Csakis ezzel magyarázható az a kiáltó ellentmondás, amely hirdetett jogelveik és általános jogvédelmi gyakorlatuk, valamint a 2006. évi rendőrterrorra való reagálásuk között feszül: az akkori karhatalmi brutalitások, a hajmeresztő rendőrségi, ügyészségi, bírósági és büntetés-végrehajtási túlkapások, az elemi emberi szabadságjogok égbekiáltó, tömeges megsértése nem érte el a máskor még akár a köztörvényes bűnözők vagy iskolai rendbontók jogai iránt is nagy érzékenységet mutató liberálisok ingerküszöbét. Vessük ezt össze azzal a felelősségérzettel, amelyet tanúságtevőnk mutatott a nemzet, a társadalom mint közösség sorsa iránt. Ennek tudatában tegyünk határozott különbséget e tekintetben is a különféle liberálisok (szabadságharcosok) között. Azokat, akik a felfogásukkal és tevékenységükkel a társadalom vagy a nemzet egészét szolgálják (erre éreznek elhivatottságot), illessük a közösségelvű liberálisok (vagy ilyen jogvédők, szabadságharcosok) gyűjtőnévvel.

Azokat pedig, akikről kimutatható, hogy jogi küzdelmük (szabadságharcuk) valójában önös, ÉN-es érdekeket és célokat szolgál (vagyis lényegében az önmegvalósításukat), nevezzük énközpontú vagy – idegen szóval – individualista liberálisoknak.

Most már, hogy vannak megfelelő fogalmaink, bárki elvégezheti a Mérő Vera-féle érzékenyítők osztályozását, besorolását. Annyi bizonyos, hogy nem a többségelvű, nem a rendelvű és nem is a közösségelvű liberálisok (szabadságharcosok) közé tartoznak. Az is kétségtelen azonban, hogy az osztályozás (besorolás) tisztelt Olvasóink majd mindegyikénél erkölcsi ítéletalkotással is együtt jár. Többségük alighanem eleve elítélendőnek tartja, ha valakik a fennálló rendet, a közjót, a társadalmi harmóniát veszélyeztetik, a természetellenesnek és a rendellenesnek a térnyerését támogatják, vagy az önmegvalósításukat tartják mindennél előbbre valónak. Pedig könnyen meglehet, hogy az Élet logikájából fakadóan cselekszenek így, és végső soron mégiscsak a többség, az egész emberiség hasznára. Mielőtt azonban megkísérelném ennek igazolását, nemzeti radikálisaink vonatkozásában is meg kell vizsgálnunk, hogy szabadságharcukkal kit vagy mit szolgálnak.

NEMZETI RADIKÁLISOK

Mint emlékezetes, eszmefuttatásunk elején nemzeti radikálisaink a Mérő Vera-féle érzékenyítők ellen fogtak a maguk szabadságharcába. Velük összevetve és új fogalomkészletünket hasznosítva, nemzeti radikálisaink egyértelműen a többségelv és a közösségelv tiszteletben tartásával cselekszenek, a haza, a nemzet javára, szolgálatára. Ezért is helyénvaló őket hazafiaknak nevezni. Amennyiben pedig a demokratikus választásokon megmutatkozó erőviszonyoknak a valóságos érvényesülésért harcolnak, a demokrata elnevezés is megilleti őket. Szemben például azokkal, akik választási csalással, éjjel-nappali módszeres hazudozással, háttérhatalmi erők segítségével, szervezett kisebbségek támogatásával, lényegében puccsal kerülnek hatalomra, mégis fennhangon demokratának és a jogállamiság bajnokainak titulálják magukat.

Nemzeti radikálisainkat ugyanakkor nem lenne szerencsés – a hazáért, nemzetért, többségért vívott, tiszteletre méltó szabadságharcuk ellenére sem – liberálisnak is nevezni, ez ugyanis végképp teljes fogalomzavarhoz vezetne. A liberális kifejezést tartsuk fenn azoknak, akik tudatosan figyelembe veszik, hogy a társadalom rendje, harmóniája, a közjó megvalósítása megköveteli, hogy a többség a kisebbségekhez és másságokhoz tartozó értékeket és vágyakat is hagyja érvényesülni és kielégülni, egészen addig a határig, amíg ez nem fenyeget a többség megkívánta rend és harmónia bukásával.

Nos, nemzeti radikálisaink mostanság folytatott szabadságharcának létjogosultságát éppen az a mára jellemzővé vált helyzet teremti meg, hogy a kisebbségelvű és rendellenes liberális demokraták rendre átlépik a Rubicont, vagyis azt a határt, amelytől kezdve a nyomulásukkal a többségi akarat érvényesülését és magát a társadalmi rendet, harmóniát veszélyeztetik. Ne feledjük, hogy a klasszikus liberalizmus a többség szabadsága érdekében bocsátkozott harcba a kisebbségi önkény ellenében. Mára pedig eljutottunk odáig, hogy egy jól szervezett – a pénzvilágot és a médiát is uraló – kisebbségi önkény igyekszik az akaratát a többségen keresztülverni. Hogy fogalmilag (és ennek nyomán gyakorlatilag) mivel jár a szóban forgó határ átlépése a kisebbségelvű, érzékenyítő liberálisok részéről, jól szemlélteti az Axióma nevű, fiatal értelmiségi csapat egyik felvilágosító filmecskéje (Jogod van ahhoz, amit akarsz?).

E szerint, ha a mai liberális fősodor módján (azaz Istentől és erkölcstől elrugaszkodva) értelmezzük a természetes jogokat, akkor „ELŐBB-UTÓBB A VÁGYAINKAT IS EMBERI JOGNAK NEVEZZÜK”. A korlátlan jogkiterjesztés pedig „aláássa az egyház, az egyetem és a nemzetállam tekintélyét”, vagyis a fennálló rendet. És ez logikusan következik be, „MERT HA AZ AKARAT ÉS A JOG AZONOS, AKKOR A KÉRDÉS MÁR NEM AZ, HOGY HELYES-E, AMIT AKARUNK, HANEM HOGY HOGYAN ÉRJÜK EL, AMIT AKARUNK.”

És éppen ezt tapasztaljuk nyomuló liberálisaink, érzékenyítő Mérő Veráink, sőt, immár Ferenc pápánk részéről is: már meg sem járja fejüket, hogy a jogkiterjesztés, a természetellenesnek a természetes rangjára emelése milyen rombolást képes véghezvinni az emberiségben, ennek legkülönfélébb politikai és kulturális közösségeiben. Olyan veszedelem ez, amely az LMBTQ-s és a hasonló kisebbségi „vívmányokat” is előbb-utóbb elsodorja. Ezért aztán az a szabadságharc, amelyet nemzeti radikálisaink érzékenyítőink ellen azért vívnak, hogy a magyar nemzet ezt a végromlást, ezt a káoszt elkerülhesse, nemcsak a többségünk számára áldásos, hanem mindenféle kisebbségeink érdekét is szolgálja. Mondhatni, a többség mint gazdaállat életben és épségben maradása a záloga annak, hogy a kisebbség is virulhasson.

***

Nos, tisztelt Olvasó, ha kicsit talán kutyafuttában is, de végére jutottunk a különféle szabadságharcos szerepek „átvizsgálásának”. Remélhetőleg tisztázódott, hogy kik miért vívják a maguk harcát, kit s mit szolgálnak vele, s ez kire s mire nézve milyen haszonnal vagy veszedelemmel jár.

Tartozom azonban még a befejezés befejezésével, amelyben azt kívánnám (ígérem: kellőképpen hamar és röviden) boncolgatni, hogy az ÉN-központú (jellemzően kisebbségelvű és rendbontó) liberálisok milyen értelemben szolgálják mégis az egész emberiség javát, alighanem Isten bölcs megfontolásából, logikus akaratából.

(Innen folytatom, tisztelt Olvasó! Következik: ÉN és NEM ÉN)

Az első rész itt olvasható: Szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak (1.) Tisztelt Olvasó!

A második rész itt olvasható: Szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak (2.) Tisztelt Olvasó!

A harmadik rész itt olvasható: Szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak (3.) Tisztelt Olvasó!

MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu