VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak (5.) Tisztelt Olvasó!


ÉN és NEM ÉN

Korábban közbevetőleg már utaltam rá, mi az emberi egyének (egyéniségek, ÉN-ek) kialakulásának társadalmi szerepe, funkciója: a változatos tulajdonságok szinte végtelen tárháza az emberiség számára egyfelől lehetővé teszi a szintén végtelenül változatos és változékony környezethez való sikeres alkalmazkodást, másfelől pedig a minél sokrétűbb, változatosabb létezést és a minél sokszínűbb, gazdagabb alkotást meg teremtést.

De miként a világ legkisebb szegmensében is, itt is folyamatosan jelen van és tüsténkedik a dichotómia, a kettős természet, a kétértékűség. A közösség léte feltételezi az egyéni létet, az egyéni lét feltételezi a közösségi létet, ugyanakkor a dolog természeténél fogva mindkettő inkább a maga javára és a másik kárára igyekszik érvényesülni. Mióta világ a világ, azóta keresik a legkülönfélébb emberi közösségek, hogy mi a leghelyesebb, legkívánatosabb egyensúly a közösségi szempontok (normák, szabályok) és az egyéni szempontok (önkiteljesítések, szabadságjogok) érvényesülése között...

Nos, annak jóvoltából, hogy a liberalizmus felszabadította az ÉN-t, vagyis az emberi egyedeket többé-kevésbé megszabadította hagyományos isteni, közösségi, szellemi és erkölcsi kötelékeitől, a huszadik század második felére a nyugati világban olyan jóléti társadalmak sora jött létre, mára pedig világszerte olyan viharos technikai és technológiai fejlődéshez vezetett, hogy mindezek a páratlan civilizációs vívmányok világszerte kiváltották a liberális demokráciák iránti csodálatot, vagy ha ezt nem is, az irigységet.

Kétségkívül nem mindegy azonban, hogy milyen áron jutott emberiségünk az általános lelki és anyagi jóléthez, azaz egyéni szabadságjogaihoz és civilizációs vívmányaihoz. A természetes kötelékeitől megszabadított, társas ösztöneiben megrendített, ÉN-tudatos, ÉN-központú ember képes arra, amire egyetlen állati lény sem: saját elméletet gyártani, s abszolút, üdvös igazságként, másokra ráerőltetni. Százmilliók halála és nyomora szárad a „felvilágosult” rendbontók, az istentelen jakobinusok, bolsevikok, kommunisták, liberálisok lelkén. És a most zajló világtörténelmünk legújabb fejleményeit tekintve sem lehetünk maradéktalanul derűlátók. Bogár László professzor például a filmes naplója legújabb fejezetéből (Hierarchia, Hálózat, Hatalom) a következő gondolatot tartotta fontosnak kiemelni: „...ebben az időszakban vált rohamos gyorsasággal abszolút értékké a szabadság, amelynek jelentéstartalma napjainkban nagyjából annyi, hogy én, az abszolút szabad liberális individuum, azt csinálok, amit akarok. VILÁGUNK KÁOSZBA OMLÁSÁNAK EGYIK DÖNTŐ OKA ÉPPEN EZ”. (kiemelés tőlem – VDGy)

Akarhat-e bármekkora fejlődést is ilyen áron, ekkora veszteségekkel akár a Teremtő (mint a legfőbb értelem és tervező), akár (ha valakinek így jobban tetszik) az evolúció? Vagy egészségesebb az a megközelítés, ha a magunk felelősségével és lehetőségeivel is számot vetünk?

Mindenekelőtt azt gondolom, hogy az vesse az első követ az ÉN felszabadítóira, aki ma teljesen távol bírja tartani magát a számítógépes, szövegszerkesztős, okostelefonos, közösségimédiás világtól. A fejlődés nem magától zajlik, a fejlődést mi, emberek vágyjuk és csináljuk.

A Teremtő akaratából (vagy ha így jobban tetszik: az evolúció jóvoltából) szabad akaratot nyertünk arra, hogy magunk jelölhetjük ki, magunk húzhatjuk meg a határokat; és értelmet nyertünk arra, hogy mérlegelni tudjuk, hol kívánatos meghúzni a határokat az egyéni, a kisebbségi és a többségi szempontok érvényesülése között.

De valóban nyertünk-e hozzá elegendő szabad akaratot, s nyertünk-e hozzá elegendő értelmet?

Egyelőre talán nem. Ma talán még leginkább az egymással versengő, élet-halál harcot vívó, önző és elvakult ÉN-ekben rejlenek azok a mértéktelen vágyak és hatalmas energiák, amelyek képesek kisajtolni az emberiségből az anyagi (anyagelvű) csodákat. De nincs sehol kőbe vésve, hogy ennek mindig így kell lennie. Nincs sehol előírva, hogy új és új ismereteink és tapasztalataink birtokában ne juthasson egyre nagyobb szerephez mind önmagunkon belül, mind az emberiségen belül az a legmagasabb szintű lelki minőség, amelynél az ÉN képes belátni és megélni annak igazságát, hogy a tökéletes kiteljesedéséhez önmaga korlátozásával, az ÉN-érdekek (önérdekek) háttérbe szorításával, a NEM ÉN lelki-szellemi állapotában juthat. Abban a létállapotban, amikor (amelyben) nem azért mozgósítom anyagi, szellemi, lelki képességeimet és tartalékaimat embertársaim megsegítésére, a világ jobbítására, mert ettől akár a Földön, akár a mennyben valamiféle személyes előnyre, jutalomra számíthatok, hanem azért, mert mi így, együtt (együtt valamennyien) vagyunk a világmindenség (a világmindenség vagyunk), a NEM ÉN állapota tehát maga a világmindenség. S akarhatunk-e ennél többet, nagyszerűbbet, csodásabbat?

Csírájában a NEM ÉN lelki minősége alighanem minden emberben, még a legönzőbbekben is ott rejlik. Teremtésünkkor (az emberiség megszületésekor) így lettünk útnak indítva, mondhatni, szélnek eresztve. A mitológiai Aranykor idején a NEM ÉN játszhatott nagyobb szerepet. A mitológiai Aranyborjú eljöttével az önös ÉN kezdett dominánssá válni. A „felvilágosodással”, a liberalizmussal – s a vele járó vadkapitalizmussal – a szellemi-erkölcsi fősodor szerint a NEM ÉN maga lett a maradiság és élhetetlenség...

(első biztató példa a NEM ÉN szabadságharcos ébredésére)

Ami pedig a mát illeti: vitathatatlan, hogy a kisebbségelvű és az ÉN-központú liberálisok kezdeményezte szabadságharcok éppen amiatt olyan veszedelmesek a többségelvű demokraták és demokráciák számára, mert az emberi egyedek legtöbbjének vagy az értelme (ismerete és lelki késztetése) kevés ahhoz, hogy átláthassa a bonyolultabb összefüggéseket, vagy a bátorsága, eltökéltsége elégtelen ahhoz, hogy korszellemekkel szembeszállva igyekezzék a saját útját járni, a maga akaratát és igazságát érvényre juttatni. Ezért aztán kellően erős és szervezett háttérhatalmi és médiatámogatás mellett könnyűszerrel elérhető, hogy a kisebbségi és önös törekvésekhez tömegesen csatlakozzanak az önálló gondolkodásra és akaratnyilvánításra képtelen ÉN-ek.

Meggyőző példa erre a szélsőséges, rasszista BLM-mozgalom fogadtatása. Kirobbanása óta főáram diktálta divat rokonszenvet nyilvánítani mellette, ezért aztán a sport világában neves csapatok sora térdel le mérkőzés előtt a tiszteletére. Kevés sportoló veszi a bátorságot arra, hogy csapattársaival szemben cselekedjék.

Az egyik amerikai kosárlabda csapatban mégis akadt egy ilyen, méghozzá fekete fickó. Akárcsak a Trump-hívővé vált tanúságtevőnknél, nála is érdemes boncolgatnunk, hogy milyen személyes adottsága vette rá a maga kis szabadságharcának megvívására a hatalmas többség ellenében. Az amerikai profi kosárlabda ligában ugyanis ő az első játékos, aki nem vett részt a szervezet „rasszizmus ellenes” kiállásában, amely annyiból áll, hogy a himnusz alatt a csapatok összekapaszkodva térdre ereszkednek, miközben mindannyian fekete Black Lives Matter-pólóban feszítenek.

Kevéske fehér társánál logikus és érthető szempont lehet a fekete többséghez való csatlakozásnál (idomulásnál), hogy nyilván nem hiányzik nekik, bárki is fajgyűlölettel vádolja őket. De még az is lehetséges, hogy legtöbbjüket elfogta a fősodor sugallta, celebek táplálta szabadságharcos „fíling”, ám annyi eszük már nem volt, hogy észrevegyék a mozgalom szélsőséges, rasszista (mert fehérgyűlölő), társadalomromboló (mert a többség szabadságát, vagyis az önnön szabadságukat is korlátozó) természetét. Velük szemben a maga útját járó kosarasunk – mint született fekete – az elhatárolódásával még azt is megkockáztatta, hogy fekete csapattársai zöme és a fekete közvélemény java árulónak nyilvánítja.

Nos, amikor a szóban forgó fekete játékosra, azaz Jonathan Isaacra, az Orlando Magic neves csillagára rákérdeztek, hogy mégis mivel magyarázza botrányos viselkedését, kiderült, hogy ő keresztény, s úgy gondolja, hogy a jelenlegi helyzetre más a megoldás. „Hiszem, hogy a fekete életek számítanak, de úgy éreztem, hogy meg kell hoznom egy döntést, és nem gondolom, hogy egy póló felhúzása, vagy az egymásba kapaszkodós letérdelés valóban a fekete életeket támogatná.” Szerinte az evangélium az, ami „a fekete életek, sőt minden élet számára a legnagyobb támogatást jelenti”.

Fekete csillagunkat tehát szemlátomást nem az foglalkoztatja, hogy nem fog-e pórul járni, ha szembe megy a többséggel, ha szembe száll a jellemzően saját gondolat és önálló törekvés nélküli, ezért a korszellem fősodrával sodródó többség véleményével és akaratával. A NEM ÉN lelki és értelmi minőségi szintjén az igazság fontosabbá válik önmagunknál; az igazságba – akár az isteni igazságba – vetett hit fontosabbá válik annál, mint hogy szabadságharcunk miatt személyes hátrányok, anyagi veszteségek érhetnek bennünket.

A NEM ÉN hétköznapi kis diadala ez az önközpontú, individualista ÉN-ek felett. Igaz, egy egész ligányi játékosállományból csupán egyetlen egy ilyen akadt, egyetlen egynek volt hozzá kellően erős érzékenysége, fogékonysága, elhivatottsága. Nyilván jó oka van annak, hogy a Teremtő (vagy az evolúció) hajdanában úgy eresztett szélnek bennünket, hogy sokan legyenek a térdelők, és kevesen a térdelők javára is állva maradók; ám nincs itt most sem a helye, sem az ideje annak, hogy ennek megfejtésével bíbelődjünk.

Helye és ideje van azonban még annak, hogy káosszal fenyegetett létünk közepette még egy kicsinyke példával bizonyítsam a NEM ÉN megnyugtató jelenlétét. Végezetül pedig annak, hogy befejezésül még egyszer visszatérjek homokos (pontosabban szólva: LMBTQ-s) mesekönyvünkre, de már nem azért, hogy liberális érzékenyítőinkről szóljak, hanem azért, hogy a hamis NEM ÉN és a helytelen határhúzás kiadós veszedelmeire figyelmeztessek.

(második biztató példa a NEM ÉN szabadságharcos ébredésére)

E második példa ismertetéséhez azért elegendő csupán néhány rövid mondat, mert akinek van füle (lelke, értelme) hozzá, ennyiből is megérti, akinek meg nincs, annak úgyis felesleges lenne minden szószaporító magyarázkodás.

Kiszivárgott hírek szerint a legutóbbi (2020. október 15-16-án tartott) EU-s csúcstalálkozón Európa vezetői 45 percen keresztül vitatkoztak Orbán Viktorral a „gender” szóról. Az egyik szerződéstervezetben ugyanis a „férfiak és nők egyenjogúsága” szerepelt mint követelmény, s ezt kívánta megváltoztatni az amúgy „melegházasságban” élő luxemburgi miniszterelnök arra, hogy „gender equality”, azaz „nemek közti egyenlőség”. Az uniós tagállamok első emberei sorban helyeseltek, vagy a vállukat vonogatták, mondván, hogy nekik mindegy. Ekkor szólt közbe a magyar miniszterelnök: „Magyarországon mi nem használjuk azt, hogy gender equality. Ez [mármint a gender] egy túlideologizált szó.” Végül több időt töltöttek ennek megvitatásával, mint például a fehérorosz helyzet értékelésével; de nem is került sor a „gender” szó szerződésbe való beiktatására! Nos, ha tetszik ez a tisztelt Olvasónak, ha nem, Orbán Viktorral a NEM ÉN vívta a maga elszánt szabadságharcát egy hatalmas túlerő ellenében. A zárt ülés tartalmát az egyik kőkeményen kisebbségelvű liberális ellenzéki lap szivárogtatta ki, tehát szóba sem jöhet, hogy miniszterelnökünk a harcias fellépésével a saját táborában igyekezett volna jó pontokhoz jutni (mint ahogy például a török elnök a francia elnök „meghibbanására” való utalással). Azt sem feltételezhetjük, hogy merő unaloműzésből vagy mazochizmusból szállt szembe Európa erős embereivel. Dehogy. Valójában az történt, hogy a NEM ÉN – miniszterelnökünk jóvoltából – a nagypolitika hadszínterén is megkezdte önvédelmi harcát: a kisebbségelvű, ÉN-központú szabadságharcosok és sodródók által elorzott élettér, kulturális és elbeszélő tér, természetes önazonosság visszahódítását.

Az ÉN megbillentette egyensúly visszaállítását.

A Felvilágosodás korából a Megvilágosodás korába való átszedelőzködést...

Márpedig Lázár Ervint nem adom

A fentiekből talán minden tisztelt Olvasó számára kiviláglott, hogy a Teremtőnek (vagy akár az evolúciónak) csakugyan minden élet, minden emberi lény számít. Mindenkinek megvan a maga szerepe, feladata, funkciója, értéke. Az önös ÉN-nek is, a NEM ÉN-nek is. Mindenki beteszi a maga egyediségének és megismételhetetlenségének értékeit a közösbe, gazdagítva, színesítve vele a világot.

Az emberiség egészére nézvést még senki sem talált ki működőképesebb létfilozófiai elvet, mint az „élni és élni hagyni”. És kevés dologhoz van szükség annyi értelemre, emelkedettségre, életbölcsességre, mint e filozófiai alapelv helyes alkalmazásához. Nem kevesebbet kell tudni eldönteni hozzá, mint hogy hol húzódik a határ (a vörös vonal) a még elfogadható és kibírható, valamint a már elfogadhatatlan és kibírhatatlan között, vagyis amikor a másik (más ÉN-ek, közösségek, kultúrák) élete már nem hagyja, hogy magunk is élhessük a minket illető magunkét.

Lázár Ervin ne hagyta volna?

Lázár Ervin meséitől is védeni kellene gyermekeinket és magunkat? Őt is át kellene tessékelnünk a vörös vonalon túlra?

Egy nagy tudású filmesztéta, aki költőnek talán még nagyszerűbb és még elmélyültebb, Szilaj Csikónknak is gyakori vendége (telve hálával közöltük egyebek mellett a Jézus keresztútjáról szóló, 14 részes szonettkoszorúját), – szóval ez a kétségkívül nagy formátumú ember azt találta írni egy általunk ugyancsak gyakran idézett digitális újságban, hogy A HAZAI ÉRZÉKENYÍTÉS NEM A MESERORSZÁG MINDENKIÉ KIADVÁNNYAL KEZDŐDÖTT, HANEM MÁR LÁZÁR ERVINNEL.

Logikus gondolatmenettel, aprólékos tudományossággal „bizonyítja”, hogy a magyar olvasónép által különben agyonszeretett és agyondédelgetett Lázár Ervin meseírói munkássága közveszélyes a magyar mesei hagyományokra és gyermekeink egészséges lelkivilágára, lelki fejlődésére nézvést. Érveléséhez még Esterházy Pétert is maga mellé sorakoztatja, mondván, ő is lesújtó véleményt hangoztatott Lázár Ervin meséiről.

Attól tartok azonban, hogy bármilyen alapos kritikával illetik is Lázár Ervint és meséit, ami végül kikerekedik belőle, az nem a meseíróról és alkotásairól szól, hanem önmagukról. Az ő saját ÉN-jükről. A hamis NEM ÉN-jükről. Küldetésüknek vélik (vélték), hogy felvilágosítsák a közvéleményt az igazságról. Ezt az igazságot azonban alighanem az emberi gyarlóság, az irigység tákolta össze.

Nem lehet másképp, mert mi, Vargák, heten voltunk s vagyunk testvérek, heten, mint a gonoszok, s gyerekként mindig örömünnep volt Lázár Ervinnel – családi barátunkkal – akár személyesen, akár meséin keresztül találkozni. Ami belőle és a meséiből sütött, az maga volt az emelkedett és megható, tréfás, derűs és oldott szeretet, amely ha körülfonta gyermeki lelkünket, akkor is békés, üde biztonságban ringatott el bennünket, ha nem is feltétlen értettük minden gondolata mélységét és megkapó humora minden leleményét. Felidézve életem és sorsom lelkivilágát, sehol semmilyen ficamot nem lelek magamban amiatt, hogy Lázár Ervin „rendbontó” módon négyszögesítette a kerekerdőt, vagy hétfejűsítette a jó tündért. Semmikor sem éreztem, és ma sem érzem lelkemben semmiféle igazságmagvát annak, amire szóban forgó esztétánk és költőnk erélyes szavaival – egyebek mellett – ekképpen figyelmeztet:

„Tehát ne tévesszen meg senkit, hogy valaki viccesnek találja a hétfejű tündért és a fába szorult féreg ki nem mentését. Ők azok a gyerekek, akik épp elérték a fejlődésük műveleti szakaszát, és épp szórakoztatni kezdi őket egy-egy szokatlan, bár öncélú képzettársítás. De ide tartoznak azok a felnőttek is, akik bizonyos szempontból megrekedtek a fejlődésük »konkrét« műveleti szakaszában; még mindig viccesnek találják a képtelen alakzatot, és még nem képesek rá (sőt, már nem is lesznek), hogy az egész öncélúságát, romboló voltát felismerjék. Léteznek tehát ilyen hasznos idióta írók és olvasók, akiket a konzumidiótákat kitermelő gazdasági háttérhatalom fel tud használni saját céljaira.”

Nem vagyok és – jól mondja fellelkesült szabadságharcosunk – már nem is leszek képes rá, hogy Lázár Ervin öncélúságát, romboló voltát valaha is felismerjen. Hamarabb fogadom el, hogy megrekedtem, hogy hasznos hülye vagyok, Lázár Ervint akkor sem adom.

Hiszek abban, hogy a kisebbségelvű és ÉN-központú szabadságharcosok romboló hevülete ellenében akár nemzeti radikális szabadságharcosi hevülettel is meg kell védeni természetes hadállásainkat. De nem hiszek semmiféle inkvizícióban, megveszekedett, esztelen gyomlálásban. Nem hiszek az olyan hamis NEM ÉN-ben, amely elvakult, önhitt küldetéstudatában képes „tudományos alapon” egy Bagdy Emőke-féle szellemi-lelki nagyságot szakmaiatlannak és gyűlölködőnek hirdetni. Ám ellene mondok annak a hamis NEM ÉN-nek is, amelyik pedig a másik oldalról, a maga elvakultsága szerint látna neki a buzgó ördögűzésnek, közös szellemi, erkölcsi kincseink megtagadásának, kihajításának. Az önmagán felemelkedni képes lelki minőség, az igazi NEM ÉN türelmes és megértő, mint a krisztusi szeretet. Nem azért fog szabadságharcba a közösségromboló ÉN-ekkel szemben – mint Jézus a kufárok ellenében –, mert gyűlölné őket, hanem mert az emberiségért, az Élet legszentebb csodájáért aggódik. ÉN-estől, NEM ÉN-estől, mindenestül.

S erre az aggódásra, bizony, napról napra nem kevesebb, hanem több okunk van.

Végszó:

Jobb ma egy megegyezés, mint holnap egy lefejezés

Igaza van Köntös László református lelkésznek, kiváló publicistának, amikor Lefejezés c. írásában azt hangoztatja, hogy „hamis az a széles körben elterjedt nyugati liberális nézet, miszerint, ha egymástól nagyban különböző világképek találkoznak, akkor csak úgymond akarat és jóindulat kérdése, s a különböző pozíciók között szintézist lehet teremteni, természetesen a liberalizmus javára”. Nem feltétlenül van ez így, állapítja meg, „s nem azért, mert a felek »rosszak«, hanem azért, mert a két nézet szimplán kizárja egymást”. S állítását egy fájdalmasan szemléletes példával bizonyítja: a lefejezett francia tanár és kegyetlen gyilkosa teljesen összeegyeztethetetlen nézőpontjával. „Adott egy francia, akinek a számára a szólásszabadság mindenek felett való egyetemes érték (...) Az ő szemében a szabad véleménynyilvánítás: erkölcsi tett. Másfelől adott egy muszlim, aki viszont úgy gondolja, hogy Mohamed kigúnyolása istenkáromlás (...) Az ő szemében a lefejezés: erkölcsi tett.”

Valójában tehát – vonja le lelkészünk a bajosan cáfolható következtetést – egyik fél sem tud kilépni a maga világából, s a két világkép találkozásából feloldhatatlan konfliktus keletkezik. Hiszen a lefejezés aktusa Európából nézve maga a borzadály, az embertelenség netovábbja; ellenben az elkövető muszlim felől nézve a közösségi erkölcsi integritás megőrzésének eszköze. A muszlimokat Európára szabadítóknak „Éppen ezért, kellő tisztelettel, talán azt kellett volna megérteni, hogy az »európai értékek« nagyképűen egyetemesnek gondolt kényszerzubbonyába nem lehet minden hitet bevarrni.”

Az Európára, s benne Magyarországra leselkedő veszély azonban akkor sem tűnne el, ha mostantól kezdve minden muszlim elől lezárnánk határainkat. Lengyelországban a napokban nem muszlimok, de nem is feketék kezdtek tömeges rendbontásba, templomrongálásba, misék megzavarásába, II. János Pál szobrának meggyalázásába, hanem lengyelek. Vagyis európaiak, fehérek, és keresztény kultúrkörben felcseperedettek...

Bőven van tehát mit elmélkednünk még azon, hogy európai és hazai szabadságfelfogások és szabadságharcok: hogyan tovább? A vörös vonalak életmentő kijelölése, a kívánatos határok meghúzása és megvédése nyilvánvalóan valamilyen szintű közmegegyezést kíván. Ha volt valami haszna a Meseország mindenkié megírásának és kiadásának, akkor az mindenképpen, hogy a megjelenése és a nyomulása ráirányította a figyelmet a felelős magyar értelmiség hatalmas adósságára: bátran meg kell nyilvánulnia, egymásnak kell feszülnie, aztán közös töprengésbe kell fognia, s a kölcsönös értéktisztelet jegyében végül elégséges szintű egyetértésre, ÉN-eken áthidaló, működőképes gyakorlati megoldásokra kell jutnia.

Ennek kínálkozó alternatívája már nem a különféle, valóban szabadelvű, mérsékelt liberális felfogások közötti fegyvertelen, s ennyiben békés szabadságharc, hanem a jakobinus-lelkületű, istentelen, anarchista baloldal régi időket idéző, véres tobzódása. A világszerte elszaporodó, riasztóan erőszakos események láttán ezért van alapos okunk végszóként erre a bölcs belátásra jutnunk, tisztelt Olvasó: jobb ma egy megegyezés, mint holnap – egy lefejezés...

Az első rész itt olvasható: Szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak (1.) Tisztelt Olvasó!

A második rész itt olvasható: Szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak (2.) Tisztelt Olvasó!

A harmadik rész itt olvasható: Szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak (3.) Tisztelt Olvasó!

A negyedik rész itt olvasható: Szabadságharcosok feszülnek szabadságharcosoknak (4.) Tisztelt Olvasó!

Kapcsolódó írásunk:

A liberális jogfelfogástól a nemzeti önvédelemig. Varga Domokos György előszava Gaudi-Nagy Tamás könyvéhez

MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu