30 év közel-keleti hazugság (Jonathan Cook jegyzete)

Eredeti cikk:
Jonathan Cook: 30 Years of Middle East Lies, By Jonathan Cook, Jonathan-Cook.net, January 31, 2025
Schiller Mária küldeménye
A „terrorizmus elleni háború” egy sor megtévesztésre épült, hogy meggyőzzék a nyugati közvéleményt arról, hogy vezetői leverik az iszlamista szélsőségességet. Valójában azonban táplálták azt.

A történet: Elhitte 30 évvel ezelőtt, amikor azt mondták, hogy az oslói megállapodások békét hoznak a Közel-Keletre? Hogy Izrael végre kivonul az évtizedek óta törvénytelenül megszállt palesztin területekről, véget vet a palesztin nép brutális elnyomásának, és lehetővé teszi, hogy ott egy palesztin állam jöjjön létre? Hogy az arab és muszlim világ leghosszabb ideje tartó fájdalma végre véget ér?
A valóság: Valójában az oslói időszak alatt Izrael még több palesztin földet lopott el, és minden idők leggyorsabb ütemben bővítette az illegális zsidó telepek építését. Izrael még elnyomóbbá vált, börtönfalakat épített Gáza és Ciszjordánia köré, miközben továbbra is agresszívan megszállta mindkettőt. Ehud Barak, az akkori izraeli miniszterelnök 2000-ben „felrobbantotta” ‒ egyik saját fő tanácsadója szavaival élve ‒ az Egyesült Államok által támogatott Camp David-i tárgyalásokat.
Hetekkel később, miközben a megszállt palesztin területek forrongtak, Ariel Sharon ellenzéki vezető 1000 fegyveres izraeli katona támogatásával megszállta a jeruzsálemi al-Aksza mecsetet ‒ a muszlimok egyik legszentebb helyét a világon. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami a palesztinok felkelését váltotta ki, amelyet Izrael pusztító katonai erővel vert le, és ezzel a nép támogatásának mérlegét a világi Fatah vezetésétől a Hamász iszlám ellenálló csoport felé billentette.
Távolabb, Izrael egyre durvább bánásmódja a palesztinokkal és az al-Aksza fokozatos elfoglalása ‒ amelyet a Nyugat támogatott ‒ csak arra szolgált, hogy tovább radikalizálódjon az al-Kaida dzsihádista csoport, és ez szolgáltatta a nyilvános indoklást a New York-i ikertornyok elleni 2001-es támadáshoz.
A történet: Elhitték 2001-ben, a 9/11-es támadás után, amikor azt mondták, hogy az egyetlen módja annak, hogy az al-Kaidát rejtegető tálibokat megállítsák Afganisztánban, az lenne, ha az USA és az Egyesült Királyság megszállná és „kifüstölné” őket a barlangjaikból? És hogy eközben a Nyugat megmenti az afgán lányokat és nőket az elnyomástól?

A valóság: Amint az első amerikai bombák leestek, a tálibok készségüket fejezték ki, hogy átadják a hatalmat az amerikai bábunak, Hamid Karzainak, kimaradnak az afgán politikából, és átadják Oszama bin Ladent, az al-Kaida vezetőjét egy megállapodás szerinti harmadik országnak.
Az USA mégis megszállta Afganisztánt, 20 éven át megszállva tartotta azt, legalább 240 000 afgánt ölt meg, többségében civileket, és mintegy 2 billió dollárt költött a gyűlölt megszállás fenntartására. A tálibok minden eddiginél erősebbek lettek, és 2021-ben kiszorították az amerikai hadsereget.

A történet: Ön elhitte 2003-ban, amikor azt mondták, hogy Irakban olyan tömegpusztító fegyverek vannak, amelyek percek alatt elpusztíthatják Európát? Hogy Irak vezetője, Szaddám Huszein az új Hitler, és hogy az Al-Kaidával szövetkezett, hogy lerombolja az ikertornyokat? És hogy ezek miatt az Egyesült Államoknak és az Egyesült Királyságnak nem volt más választása, mint hogy megelőző jelleggel lerohanják Irakot, még akkor is, ha az Egyesült Nemzetek megtagadta a támadás engedélyezését.
A valóság: Szaddám Huszein vakmerő döntése után, hogy lerohanta Kuvaitot, és felborította az Öböl-menti regionális rendet, amelynek célja az volt, hogy az olaj továbbra is nyugatra áramoljon. Az USA a maga katonai erődemonstrációjával válaszolt, megtizedelve az iraki hadsereget. Az 1990-es években a politika az elszigetelésre épült, beleértve a szankciórendszert, amely a becslések szerint legalább félmillió iraki gyermeket ölt meg ‒ az akkori amerikai ENSZ-nagykövet, Madeline Albright híres szavai szerint „megérte”.
Szaddám Huszeinnek alá kellett vetnie magát az ENSZ szakértői által végzett folyamatos fegyverellenőrzések programjának is. Az ellenőrök nagy bizonyossággal megállapították, hogy Irakban nincsenek használható tömegpusztító fegyverek. A jelentés, miszerint Szaddám Huszein képes lenne tüzet nyitni Európára, és 30 perc alatt eltalálni azt, végül kiderült, hogy egy átverés volt, amelyet az Egyesült Királyság hírszerző szolgálatai találtak ki. Az az állítás pedig, hogy Szaddám kapcsolatban állt az Al-Kaidával, nemcsak hogy nem volt rá bizonyíték, de nyilvánvalóan értelmetlen is volt. Szaddám rendkívül szekuláris, bár brutális rendszere mélyen ellenezte és félt az Al-Kaida vallási buzgalmától.
Az amerikai-angol invázió és megszállás, valamint az általa a szunnita és síita muszlimok között kirobbantott kegyetlen szektás polgárháború a legjobb becslések szerint is több mint 1 millió irakit ölt meg, és további 4 milliót űzött el otthonából. Irak az iszlám szélsőségesek toborzóhelyévé vált, és az Iszlám Állam néven az Al-Kaida új, sokkal nihilistább szunnita vetélytársának megalakulásához vezetett. Megerősítette az iraki síita többség hatalmát is, amely átvette a hatalmat a szunnitáktól, és szorosabb szövetséget kötött Iránnal.
A történet: Elhitte 2011-ben, amikor azt mondták, hogy a Nyugat támogatja az arab tavaszt, hogy demokráciát hozzon a Közel-Keletre, és hogy Egyiptom ‒ a legnagyobb arab állam ‒ a változás élére állt, amikor eltávolította tekintélyelvű elnökét, Hoszni Mubarakot?

A valóság: Mubarakot a Nyugat három évtizeden át egyiptomi zsarnokként támogatta, és évente milliárdos „külföldi segélyt” kapott Washingtontól ‒ gyakorlatilag megvesztegetésként, hogy hagyja cserben a palesztinokat és tartsa fenn a békét Izraellel az 1979-es Camp David-i megállapodás feltételei szerint.
Az Egyesült Államok azonban vonakodva hátat fordított Mubaraknak, miután felmérte, hogy nem tud ellenállni az arab tavasz által felszabadított forradalmi erők ‒ a világi liberálisok és a Muzulmán Testvériség által vezetett iszlám csoportok keveréke ‒ által az országon végigsöprő tiltakozásoknak. Mivel a hadsereg visszatartotta, a tüntetők győzedelmeskedtek. A Testvériség nyerte meg a választásokat, hogy az új demokratikus kormányt irányítsa.
A színfalak mögött azonban a Pentagon egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait Mubarak régi rezsimjének maradványaival és a korona új várományosával, Abdel Fattah el-Sisi tábornokkal. Megnyugodva, hogy nem fenyegeti az amerikai megtorlás veszélye, el-Szíszi végül 2013-ban puccsot hajtott végre, hogy Egyiptomot visszatérítse a katonai diktatúrához. Izrael lobbizott annak érdekében, hogy el-Szíszi katonai diktatúrája továbbra is megkapja az évi több milliárdos amerikai segélyt.

A hatalomban Szíszi ugyanolyan elnyomó hatalmat vezetett be, mint Mubarak, kíméletlenül leverte a Testvériséget, és Izraelhez csatlakozva, blokáddal fojtotta meg a Gázai övezetet, hogy elszigetelje a Hamászt, a Testvériség palesztinai változatát. Ezzel újabb lökést adott az iszlamista szélsőségeknek, az Iszlám Állam jelenlétének a Sínai-félszigeten való kiépítésével. Eközben az USA tovább erősítette, hogy az arab tavasz és a közel-keleti demokratikus mozgalmak iránti elkötelezettsége nem létezik.
A történet: Ön elhitte, amikor szintén 2011-ben azt mondták, hogy Muammar Kadhafi líbiai diktátor szörnyű fenyegetést jelent saját lakosságára, és még Viagrát is adott katonáinak, hogy tömeges nemi erőszakot kövessenek el? Hogy az egyszerű líbiaiak védelmének egyetlen módja az volt, hogy a NATO az USA, Nagy-Britannia és Franciaország vezetésével bombázza az országot, és közvetlenül segítse az ellenzéki csoportokat Kadhafi megdöntésében?
A valóság: A Kadhafival szembeni állítások, akárcsak a Szaddám Huszeinnel szembeni állítások, minden bizonyítékot nélkülöztek, amint azt egy brit parlamenti vizsgálat öt évvel később, 2016-ban megállapította. A Nyugatnak azonban ürügyre volt szüksége, hogy eltávolítsa a líbiai vezetőt, akit a nyugati geopolitikai érdekekre nézve fenyegetésnek tekintettek. A WikiLeaks által közzétett amerikai diplomáciai táviratokból kiderült, hogy Washington aggódott Kadhafi azon törekvése miatt, hogy létrehozza az Afrikai Egyesült Államokat, hogy ellenőrizze a kontinens erőforrásait és független külpolitikát alakítson ki.

Líbia, amely Afrika legnagyobb olajtartalékaival rendelkezik, veszélyes precedenst teremtett azzal, hogy Oroszországnak és Kínának új olajkutatási szerződéseket ajánlott fel, és a nyugati olajvállalatokkal már meglévő szerződéseket kedvezőtlenebb feltételekkel tárgyalja újra. Kadhafi emellett szorosabb katonai és gazdasági kapcsolatokat ápolt Oroszországgal és Kínával.
A NATO líbiai bombázása soha nem a lakosság védelmét szolgálta. Az országot Kadhafi megbuktatása után azonnal magára hagyták, és a hadurak és rabszolgapiacok bukott államává vált. Líbia egyes részei az Iszlám Állam fellegvárává váltak. A „lázadóknak” szállított nyugati fegyverek végül az Iszlám Államot erősítették és a szíriai és iraki szektás vérfürdőket szították.
A történet: Elhitte, amikor 2011-től ismét azt mondták, hogy demokratikus erők sorakoznak fel, hogy megdöntsék Szíria diktátorát, Bassár el-Aszadot, és hogy az ország egy arab tavaszhoz hasonló forradalom küszöbén áll, amely felszabadítja népét?
A valóság: Aszad uralma ‒ az éghajlatváltozás okozta aszály és terméskiesés mellett ‒ 2011-re Szíria egyes részein egyre nagyobb zavargásokhoz vezetett. És az is igaz, hogy más, kisebbségi szekták uralmán alapuló világi arab rezsimekhez hasonlóan Aszad kormánya is a brutális önkényuralomra támaszkodott, hogy fenntartsa hatalmát más, nagyobb szekták felett.
De Szíria végül nem emiatt került 13 évre véres polgárháborúba, amely Irántól és Oroszországtól kezdve Izraelen, Törökországon, az al-Kaidán és az ISIS-en át az összes szereplőt magával rántotta. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy Washington és Izrael ismét geostratégiai érdekeit követte.
Washington számára az igazi problémát nem Aszad tekintélyelvűsége jelentette ‒ az USA legerősebb szövetségesei a régióban mind tekintélyelvűek voltak ‒, hanem két másik kritikus tényező.
Először is, Aszad az alavita kisebbséghez tartozott, a síita iszlám egy olyan szektájához, amely évszázados teológiai és felekezeti viszályban állt a térségben domináns szunnita iszlámmal. Irán szintén síita volt. Az iraki síita többség azután került hatalomra, hogy Washington 2003-ban kizsigerelte Szaddám Huszein szunnita rezsimjét. Végül pedig a libanoni Hezbollah milícia is síita. Ezek együttesen alkották azt, amit Washington egyre inkább a „Gonosz tengelyének” nevezett.
Másodszor, Szíriának hosszú határa volt Izraellel, és ‒ ami kulcsfontosságú ‒ ez volt a fő földrajzi folyosó, amely összekötötte Iránt és Irakot az Izraeltől északra, Libanonban lévő Hezbollah gerillaerőkkel. Irán évtizedeken keresztül egyre erősebb rakéták és rakéták tízezreit csempészte Dél-Libanonba, közel Izrael északi határához.
Ez az arzenál az idő nagy részében védelmi ernyőként szolgált, a legfőbb elrettentő eszközként, amely megakadályozta Izraelt abban, hogy megszállja és elfoglalja Libanont, ahogyan azt sok éven át tette, amíg a Hezbollah harcosai 2000-ben visszavonulásra nem kényszerítették. De arra is szolgált, hogy Izraelt elrettentse Szíria lerohanásától és Irán megtámadásától.
Napokkal 9/11 után egy magas rangú amerikai tábornok, Wesley Clark, a Pentagon egyik tisztviselőjétől kapott egy dokumentumot, amelyben az Egyesült Államok válasza az ikertornyok ledöntésére.
Az USA öt év alatt hét országot akart „lerombolni”.
A célpontok nagy része a Közel-Kelet síita erősségei voltak: Irak, Szíria, Libanon és Irán. (A 9/11 elkövetői, jegyezzük meg, szunniták voltak ‒ főleg Szaúd-Arábiából.)
Irán és szövetségesei ellenálltak Washington azon lépéseinek ‒ amelyeket egyre nyíltabban támogattak a szunnita államok, különösen az olajban gazdag Öböl-menti országok ‒, hogy Izraellel mint regionális hegemónnal szembeállítsák, és lehetővé tegyék, hogy az ellenállás nélkül eltörölje a palesztinokat mint népet.
Izrael és Washington ‒ megjegyezhetnénk ‒ ebben a pillanatban is aktívan törekszik ezeknek a céloknak az elérésére.
És Szíria mindig is kritikusan fontos volt tervük megvalósításához. Ezért van az, hogy a Timber Sycamore hadművelet részeként az USA titokban hatalmas összegeket pumpált egykori ellenségei, az Al-Kaida kiképzésébe, hogy létrehozzanak egy Aszad-ellenes milíciát, amely szunnita dzsihadista harcosokat vonzott a régió minden részéből, valamint fegyvereket olyan bukott államokból, mint Líbia. A tervet az Öböl-államok anyagilag támogatták, Törökország, Izrael és az Egyesült Királyság pedig katonai és hírszerzési segítséget nyújtott.
2024 végére Aszad fő szövetségesei is bajba kerültek: Oroszországot a NATO vezette ukrajnai proxy-háború szorította vissza, míg Teherán egyre inkább a Libanonra, Szíriára és magára Iránra mért izraeli csapások miatt került hátrányba. Ebben a pillanatban a Hay'at Tahrir al-Sham (HTS) ‒ az Al-Kaida átkeresztelt alakulata ‒ villámgyorsan elfoglalta Damaszkuszt, és Aszadot arra kényszerítette, hogy Moszkvába meneküljön.
Ha mindezeket a történeteket elhitte, és még mindig hiszi, hogy a Nyugat mindent megtesz azért, hogy az iszlám szélsőségeket és az állítólagos orosz imperializmust megfékezze Ukrajnában, akkor
feltehetően azt is elhiszi, hogy Izrael a földdel tette egyenlővé Gázát, lerombolta az összes kórházát és kiéheztette a teljes 2,3 milliós lakosságát, pusztán azért, hogy „felszámolja a Hamászt”, holott a Hamászt nem számolták fel.
Ön feltehetően úgy véli, hogy a Nemzetközi Bíróság tévedett, amikor közel egy évvelezelőtt bíróság elé állította Izraelt a gázai népirtás elkövetése miatt.
Feltételezhetően úgy gondolja, hogy még a legóvatosabb izraeli holokauszt-szakértők is tévedtek májusban, amikor arra a következtetésre jutottak, hogy Izrael vitathatatlanul népirtási szakaszba lépett, amikor lerombolta a rafahi „biztonságos zónát”, ahová a gázai lakosság nagy részét terelte.
És feltehetően ön is azt hiszi, hogy az összes jelentős emberi jogi csoport tévedett, amikor tavaly év végén, hosszas kutatás után, hogy megvédjék magukat az Izrael és védelmezői által elkövetett rágalmaktól, arra a következtetésre jutottak, hogy Izrael Gáza feldúlása a népirtás minden jegyét magán viseli.
Kétségtelenül azt is elhiszi, hogy Washington régóta dédelgetett terve a „globális teljes spektrumú dominanciára” jóindulatú, és hogy Izrael és az USA nem Iránt és Kínát tartják a következő célpontnak.
Ha ez így van, akkor továbbra is elhiszi, amit mondanak Önnek ‒ még akkor is, amikor lemmingként száguldunk a szakadék szélén, biztosak vagyunk benne, hogy ezúttal minden másképp fog alakulni.
Jonathan Cook díjnyertes brit újságíró. Húsz évig az izraeli Názáretben élt. Az Egyesült Királyságba 2021-ben tért vissza. Három könyv szerzője az izraeli-palesztin konfliktusról: Vér és vallás: A zsidó állam leleplezése (2006), Izrael és a civilizációk összecsapása: Iraq, Iran and the Plan to Remake the Middle East (2008) és Disappearing Palestine: Israel's Experiments in Human Despair (2008).
(VDGy fordítása a DeepL.com segítségével)
Vendég
20 órája
Válasz címzettje:
Vendég
2001.,szeptember, 11. mára köztudottan "belső munka volt" !!!
A 20 és 30 ezer közötti létszámú ott dolgozó "aznap véletlenül", egységesen, nem ment be dolgozni !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Most akkor az USA a terrorista. Igen, és valódi náci.
A szerző "elfelejti" megemlíteni, hogy szinte az összes terroristának minősített iszlám fegyveres csoportot, az al-Kaidától az Iszlám Államig, sőt, a Hamaszig, amerikai és izraeli pénzből és a titkosszolgálataik aktív közreműködésével hozták létre és fegyverezték fel.
Az Egyesült Államok 20 évi megszállás után kivonult Afganisztánból és átadta a hatalmat a táliboknak, akiktől átvette, sőt, a fegyverek nagy részét is ott hagyta nekik. Ugyanazoknak a táliboknak, akiket eredetileg is az USA pénzelt, a szovjet megszállásig visszamenőleg.
Kadhafinak - többek között - azért kellett buknia, mert visszakövetelte az ország aranykészletét a nyugati bankoktól, és mert Líbia azon maroknyi ország közé tartozott, amelyek nem voltak hajlandók a nyugati központi banki pénzszivattyúhoz csatlakozni.
A 2001. szeptember 11-i merényletről pedig egyre inkább bebizonyosodik, hogy belső munka…