A SZABADSÁG SZÖVEDÉKEI (egy találkozás analízise Deli Mihály Naplójából)

szilajcsiko
2023. nov. 13.
9 perc olvasás

Híres professzor mellett ültem a repülőn / mint egy kellemes szobában, bágyadt délután / de akár a zuhanás előtti percekben / Bármi történhet, minden pillanat meglepetést hordoz / Ébernek kell lenni / Emberek vagyunk: ő, a díjakkal elismert neves tudós, én az ’Akárki János’ / A jegyzeteit tanulmányozta / én a felhőket, s a mélyben, a kivasalt tájat néztem / Ő ásványvizet kért, én mentes vizem választottam / Megismertem, mert nemrég láttam a TV-ben / Biológus, kutató; többet nem tudtam róla / Pár percig figyeltem az előadását, aztán elvesztettem a fonalat, túl tudományos volt / Átkapcsoltam egy másik csatornára / Ahogy összeért a könyökünk, mintha a tudománya is közelebb férkőzött volna humanista beállítottságomhoz / Nem zavartuk egymást, nem akartunk beszélgetni / Egy orvosi konferenciára utazhatott / Én a nagynéném hagyatéki tárgyalására / Megörököltem a házát Írországban / Még nem tudtam mennyit ér; vagyis eladni vagy kiadni érdemesebb-e? / A fényképek alapján úgy látszott, nem egy kacsalábon forgó palota, nem is holmi kulipintyó: jómódú villa volt, gondozott parkkal / A professzor fészkelődni kezdett, átnézett rajtam, ki az ablakon / Megkérdezte, merre járunk / „Hollandia felett” – válaszoltam / Mosolyogva bólintott: „Akkor még van idő” – dünnyögte / Beleegyezően biccentettem / Az idő ketrec, mi meg azt hisszük, szabadok vagyunk, pórázán imbolygunk, gondoltam, nem mondtam / A repülő hajtóművei melegen, biztonságosan zúgtak a végtelen égben (♫) / Futó pillantást vetettem a papírjaira: csupa képlet, ákombákom rajzok, firkák, krikszkrakszok / Magamban felderültem: egy zseni világmegváltó jegyzetei, épp itt alakul a rák ellenszere / Később elővettem az írországi hagyatéki értesítést, újra átolvastam / Aztán a nagynéném egyik utolsó levelét / Húsz éve egyedül élt / Férje igazságügyi orvos szakértőként dolgozott, meggyilkolt embereket boncolt, de amikor nyugdíjazták, hamarosan ő is meghalt / Gyermekük nem született / Engem a sajátjának tekintett, bár a kitelepülése után, a távolság miatt lazább lett a kapcsolatunk / Azért rendszeresen leveleztünk / Egyszer, még a régi házukban meglátogattam őket / Ők meg kétszer voltak nálunk, Pesten és a Balatonon / A stewardess kedvesen kínálgatta a légitársaság jellegtelen, stressz oldó elemózsiáját, de sem a professzor, sem én nem kértünk belőle / Amikor a hátunk mögé került, a professzor rám kacsintott: „A popsiját szívesebben majszolgatnám” / Ez annyira váratlan és indokolatlan és furcsa volt tőle, hogy önkéntelenül felvakkantottam, majd egyetértően visszakacsintottam / És mintha a stewardess popsija, és az ő jegyzetei harmonikus összhangban lettek volna, laza kielégültséggel újra belemerült a képleteibe / A nagynéném szellemesen kalligrafikus, lendületes bötű-iben gyönyörködtem / „Tiéd lesz mindenem, csak nehogy előbb halj meg, mint én. Nagy vagyonra ne számíts, de azért szeretnélek meglepni. Remélem több lesz ez, mint holmi kuncogó garas.” / Azon meditáltam, mire célozhatott? / Már Anglia felett szálltunk, amikor a professzor elaludt / Jegyezeti lecsúsztak a lábunk alá / Ügyetlenkedve összeszedegettem, nehogy fölébresszem / Egybehajtottam, és az előtte lévő ülés hátlapjára szerelt zacskóba, az idegenforgalmi prospektusok közé préseltem / Amikor magához tért, odamutattam: „Leestek a papírjai” – mondtam / Kihúzta a tasakból, kihajtotta, csakhogy elsőre a közéjük keveredett színes írországi reklámlap bukkant elő / Játékosan felnyögött: „Hahh! Ez meg?! Járt már Dublinban?” – kérdezte / „Igen, egyszer” – válaszoltam / „Kedves hely” – folytatta / „Nekem is” – álltam rá / A stewardess popsijára utalós kacsintással folytatta: „Képzelje, azt álmodtam, hogy lezuhantunk, és csak a stewardess meg én éltük túl, és ahogy a roncsok, meg a szerteszét heverő halottak között konstatáltuk a túlélésünket, a stewardessünk, mint valami desszertet, tálcán nyújtotta a jegyzeteimet. Hahh! – bökött a levegőbe nevetve, és huncutkodva ingatta a fejét: – Mit jelenthet ez?!” / „Hát nem vagyok egy álomfejtő, de nyilvánvalóan a gép, a stewardess és a jegyzetei valami rejtélyes összefüggésben lehetnek egymással. Ez ugyan a körülmények miatt természetesnek látszik, mégis, ködös pszichológiai vonatkozásokat sejtet. Egyfelől a repülés mindig hordoz magában némi sorsszerűséget (vagyis incselkedést a halál és a túlélés határmezsgyéjével), másfelől a stewardess popsija igényelné a hölgy alaposabb megismerését (a szexualitás egyoldalú ingerének feszítő miértje miatt is). Harmadrészt a jegyzeteiről volna szó (azaz összefüggésbe hozhatók-e valamilyen szinten e kívánatos popsival és életünk-halálunk sorsszerűségével). Röviden talán ennyi, ha botcsinálta álomfejtésemre kíváncsi… De valószínűleg nem kell túl agyafúrtnak lennünk. Egy: ha megérkezünk volt egy jó utunk. Kettő: ha lezuhanunk, és befejezetlenül maradnak dolgaink, mégis lekerekedik minden. Három: a popsi az ilyen esetek többségében nem szokott összejönni (marad a kéjes fantáziálás, azaz a »leredukált« kompenzálás). Négy: a legbiztosabb pont még mindig szuverén jegyzeteiben rejlik (bár nem tudom, mit jelentenek, de feltételezem, valami megfoghatóvá transzformálódó dolog szellemi előkészítése). Ja, és nem hagyható ki: mindez Írország ölelő vonzásában történik” / Bonyolult okfejtésemre fanyar-fintorgó hümmögéssel csattogtatta a fogait: „Elismerésem! A kép összeáll. Valahogy minden összefügg. Kiderül, hogy az esetlegességek, ismeretlen okok összetalálkozása miatt összetartozhatnak. A kérdés csak az, hogy ez az összetartozás tartós-e, vagy csupán lágyan impresszionisztikus? Azért mindenképpen figyelemre méltó. Ráadásul, már elnézést a bizalmaskodásért, kihagyta önmagát. Mit keres Írországban?” / „Elhalálozott nagynéném rám hagyta a házát, az örökséget jövök elintézni” – mondtam / „Hm, ez szinte kakukktojás: mindkettőnk számára a talányos írországi szál!” – húzta össze a szemöldökét / „Talán kakukktojás, talán nem. Ha ráállnánk és volna türelmünk kivárni, kiderülhetne a kapcsolatok hálózata. Csak félek, mire közelébb juthatnánk az igazságoz, leszállunk, és elválnak útjaink” – tártam szét a tenyerem / „Ha gondolja, cseréljünk névjegyet; érdekes ügy” – így ő / „Igen, minden »ügy« érdekes lehet – folytattam. – Ráadásul nagynéném utolsó levelében jelezte, hogy örökségem valami meglepetést tartogat…” / „Na hoppá!” – villant meg a tekintete / „Nem pénz, vagy ilyesmi, több, titkos meglepetés. Misztikus asszony volt” / „No, hát akkor a sorsszerűség és a »szabad akarat« nevében…!” – nyújtotta a professzor a névjegyét, s halványan megbökött / Lassan készülődtünk a landoláshoz / Becsatoltuk az öveinket és többet nem beszéltünk / A csomagkiadónál még egyszer összenevettünk, kezet fogtunk / Mindketten éreztük, mintha tétova izgatottsággal máris várnánk az ismételt találkozást / A professzort azonnal közrefogták az újságírók, a fotósok szinte eltaposták / Húztam magam után a bőröndömet, és még forgattam a fejem, vissza-visszanéztem / A professzor kényelmetlenül(?), sziporkázóan(?) vezette a kijárat felé a fontoskodó sleppet / Persze, semmi közöm az előadásához, változatlanul nem értenék belőle semmit / Neki meg sem hozzám, sem a nagynénémhez nem volt semmi köze / Vannak ilyen találkozások, legyintettem bizonytalanul, mert furcsa módon, mégiscsak vonzottuk egymást…

(Ahogy ezt lejegyzem, arra gondolok, mi a hitelesebb: elmondani az igazat, ahogy az volt, vagy átírni, hogy szemléletesebb legyen, vagy kitalálni valami jobbat? Mindegy, le kell kötni az olvasó figyelmét.)

– Hogy életszerűbbé tegyem, pár szót a professzorról: hatvan éves múlt, magas, sportos, férfias alkata ellent mondott a szobatudósokról kialakult általános sztereotípiáknak. Tekintete élénken vibrált, mégis csillogott benne valami lágy, kíváncsiságon túli, elmosódó közönyösség. Mint aki nyitott szívvel-értelemmel mindent jól megfigyel, de magában tudatosan válogat, ítél, elrendez, s aztán, amíg kedve van, részt vesz a társaság életében, majd csendben és szelíden hátralép, konok türelmetlenséggel hajszolt belső világába; a gondolkodás végtelen szabadságába. – Nem keresett később, ahogy én sem őt. De amennyire lehetett, követtem útját. Nem volt nehéz, ugyanis kiderült, valóban a rákkutatásban tevékenykedik, a tudományos szaksajtó mellett a bulvármédia is felkapta, időről-időre megjelent a hírekben; írtak róla, interjúkat adott, idézgették. Aztán valahogy botrányszaga lett a dolognak, mert összetűzésbe keveredett a kutatócsoporttal, amelyet vezetett. A pletykák szerint, a háta mögött akarták értékesíteni felfedezéseit. Félretolták, megrágalmazták, feljelentették; ő is ugyanúgy a labort; és lassan az egész felhajtás gyanússá, „szenzációszagúvá”, zavarossá vált, mocsárba fulladt. Oknyomozó újságírók a végén még jól megkavargatták, majd leszálltak az ügyről. Később már nélküle folytak a kutatások, a részeredmények értékesítése, a reklámok. És ő maga is elveszett. Visszahúzódott? Magányosan folytatta kutatásait? Mindenesetre eltűnt. – Hovatovább olyan távoli lett közös repülőutunk, olyan véletlenszerűnek és érdektelennek látszott a találkozásunk, hogy erőltetett lett volna őt felkutatnom, felkeresnem. S persze a névjegyét is elvesztettem.

Hanem a minap, beteg barátomtól hallom, hogy Somogyban működik egy orvos, aki a szóbeszéd szerint hatékonyan gyógyít mindenféle rákot, de akkora ellenszélben dolgozik, hogy majdnem lehetetlen megközelíteni, csak több titokzatos és megbízható zsilipen keresztül lehet eljutni hozzá. – És ez Ő! – Feladott mindent, elrejtőzött egy faluban. Érthetetlen okból, gyakran azok gyógyítását is elutasítja, akiket végül fogad és megvizsgál. Ez mindenkiből, de a halálos betegekből különösen, végzetes csalódottságot és haragot vált ki. Szöget ütött az én fejembe is. Ezen eltöprengve, eszembe jutott utazásunk, pontosabban dublini nagynéném hagyatéka: rejtélyes örökségem. Amikor a közjegyző és az ügyvéd jelenlétében hivatalosan is kézbe vehettem a tulajdonjogot igazoló papírt, és magamra hagytak a házban (noha egyedül és velük is többször körbejártam már az ingatlant), úgy éreztem, ebben a meghitt pillanatban bonthatom ki az ajándékomat, amiről még mindig nem tudtam, mi az. Vagy éppen ez volt az (?!): becsuktam a hivatalnokok után az ajtómat(!), főztem egy teát, és leültem a könyvtárszoba foteljába, ahol nagynéném is ülhetett mindig. Nyolc-tízezer könyv sorakozott a polcokon; lexikonok, művészeti albumok, orvosi szakkönyvek, atlaszok, régiségek, angol és magyar verseskötetek, regények, esszék, tanulmányok… Képtelenség lett volna számba venni valamennyit, inkább csak a kézközelieket futottam át alaposabban. Néha a könyvsorok mögé néztem, hátha mégis ott találom meg titkos ajándékomat, de azt vettem észre, hogy nem foglalkoztat különösebben, mert az egész ház, a gyönyörű parkkal önmagában egy csoda volt a számomra. (Tétova pillanatokra az is megfordult a fejemben, hogy megtartom, vagy kiköltözöm.) Ahogy böngésztem a könyveket, az angol filozófusok-gondolkodók között kezembe akadt egy oda nem illő kötet. A gerincen csak ennyi állt: Gali Emese. Felütöttem. A harmadik oldalon tűnt elő a cím: Gali Emese – Természetes erények. Sosem hallottam a nevet, azt hittem, valami emigráns írónő. Mindenféle volt a könyvben, finomvonalú rajzocskák, metszetek, versek, hosszabb prózai részletek, rövid bölcseletek, mint egy breviárium. Megfogott, de túlságosan izgatott voltam az egész nagy gazdag ajándéktól. Olvasgattam, aztán félretettem, hogy majd visszatérek rá. Tán az ’ingatlannal’ együtt ezt szánhatta nagynéném a rejtélyes meglepetésnek. Így azért némi garas is csurrant, és a meglepetés is talált… – mert igen, ő volt Gali Emese. A családi iratok között bukkant elő újra a név, döbbenetemre akkor azonosítottam álnevét ővele. Már későn. Fájdalmas szégyenemre és bánatomra, a könyvecske elveszett, ugyanis a házat később, berendezéssel együtt eladtam. A könyvtárat egy antikvárius, némi fanyalgással, egészében átvette. „Mit csinálok ennyi magyar könyvvel?!” – kérdezte. De biztonsággal ragaszkodhattam a komplett eladáshoz, mert a magunk szempontjából mindketten felmértük a téka értékét, gazdagságát.

Lassan beszámolóm végére érek. Noha a memóriám már nem a régi, azért néha-néha bevillannak nagy felismerések. Természetesen nem tudom pontosan idézni nagynéném sorait-gondolatait, de volt egy verses-prózai kis írása – „A szabadság meghaladásának szabadsága” címmel –, amelyben költői-filozófiai tömörséggel azt elemezgette, hogy az emberi élet változásai-alakulásai, az emberi sors beteljesülése, mi több, a világ, s az emberi lét történései, mind belső utak. A történetek bent történnek, nem kívül. Ami kint történik, az csak a benső kivetülése, szándéka, akarata, lehetősége. Egy beteg embert sem lehet meggyógyítani, ha benne tudatosan, vagy akár tudatlanul nincs meg a készség, az érettség, az áthatottság a gyógyulásra. Azaz valamiféle átalakulásra. Szabaddá kell válnunk, hogy a szabadság vágyától–akarásától–rabságától megszabadulhassunk, és átadhassuk magunkat egy más minőségű… – Eddig jutottam. Furcsa gondolatok. Így töredékesen talán laposnak és nevetségesnek látszanak; tán érthetetlennek, illetve vitathatóknak is.

A könyvet sehol sem jegyzik, nem tudom hány példányban adhatta ki. De ahogy visszaemlékszem furfangos-misztikus-játékos alakjára, lehet, hogy csak ezt az egy példányt köttette be, éppen énnékem. – A professzorra gondoltam. Azon hezitáltam, fölkeressem-e? Mindent összevetve arra jutottam, így stílusosabb: rögzítem e különös összefüggéseket, legalább magamnak. Nem minden történet publikus. Az igazi történetek mélyek és bensők (ahogy azt olvashattam nagynénémnél); persze vannak, amelyek bár napfényre kerülnek, mégis árnyékot vetnek, azaz meglehet kerek, logikus, tanulságos elbeszélések, de nem oldják fel a titkukat, begyükben tartják, s közben kéretlenül belénk szegeződnek. Csak az irodalom feladata a kitárulkozás, a megszólítás, a szankcionálhatatlan provokáció; életünk, sokszor drasztikus, hétköznapi forgataga ellenére, intim; motivációink feltáratlanok. Gyakran így találkozhatunk össze olyan történetekkel, amelyeknek végük sincs, vagy elvesznek; avagy így történnek meg olyan találkozások, amelyek hosszan csengenek emlékezetünkben; majd csendben elhalványulnak.

Nagynéném a házról, a parkról festett egy olajképet, amit hazahoztam, és most a dolgozószobám falán lóg. Perspektívája miatt valóságosan és átvitt, azaz lelki értelemben is kitágítja a szobát, az életemet. Minden nap többször rápillantok, s olyankor Dublin, Budapest, a professzor, a könyvtárszoba, a repülő alatt elúszó Európa, a rákkal küzdő emberek jutnak az eszembe… – Egy pillanatra elkalandoznak a gondolataim, miközben meg sem mozdulok. (Aztán dolgozom tovább, most éppen e fentieket még lekerekítendő:)

(rezümé)

Nagynéném Írországban meghalt

A férje igazságügyi orvos szakértő volt

(gyilkosságok áldozatait boncolta)

Rám hagyták a házukat

Az örökség lebonyolítása végett Dublinba kellett repülnöm

A repülőn egy rákkutató professzor mellett ültem

Futólag összebarátkoztunk

Később a professzor Nobel-díj esélyes felfedezéseit kollégái ellopták

Kölcsönösen rágalmazták-perelték egymást

Az aljas és méltatlan procedúra végén a professzor feladta

Vidékre menekült