top of page

ÁLOMFEJTŐ (Dienes Jenő Attila elbeszélése)





Anthony Robinson úgy érezte, hogy ott kell lennie. A második sorban fészkelődött már jó ideje. kényelmetlen ez a szék, a nap is ide süt, jöhetne már a vén bolond, futott át az agyán. Kicsit összerezzent a saját gondolatain, mégis Krisztus helytartója… Ha van, ha nincs, aki számít, most itt feszeng, és ez a lényeg, látni és látszani. Szép tömött sorokban üldögéltek a Cartier lovagok, Rolex hercegek, várkapitányok, homlokukon zsírosan gyöngyözött a verejték. Szervusz! Eljöttetek? Mi újság a projekttel, épül a vár, szépül a sétány? Jó idő van, Thonikám, majd beülünk valahova dumcsizni mindörökké. Ámen. Hátrébb következtek a főispánok, a vagyonosabb polgári vazallusok, kezükön jobbágyi Breguet Classique ketyegéssel, aztán jöttek, telepedtek, düleszkedtek, tágasan szétterülve az ágyas kegyurak, a kerubok fegyverhordozói, alvilági paraziták, hóhérlegények, szélhámosok, mutatványosok az apróbb futrinka bogaraktól a kövér eunuchokig bezárólag, akik leghátul kuporogtak, de még éppen az udvarnép színes ármádiájába tartoztak. Nincs térerő, pedig Gazdámnak küldenék egy képet, hiszen könyörög érettünk, a maga módján fejlődik. Mindenki más bambán ácsorgott, hunyorogva gémberedett egyik lábáról a másikra, legalábbis innen körbe sandítva úgy tűnt. Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik. Anthony folyton az óráját stírölte, akaratlanul is lüktettek a marxista gondolatok, jóleső érzéssel kísérte az arany számlapon futkározó mutatókat, exkluzív büszkeségét időnként kitakarta zakója alól, játékos derűvel csillogtatta a napon. Na ilyet vegyetek, parasztok, ízlelgette a szavak édes fölényét, az erőt, amely a földi hatalom szemérmetlen fundamentuma.


Arisztid leparkolt, tempósan terelgette gyerekeit a tavaszi langymelegben. Lassan minden házat kisminkelnek – állapította meg alig hallható szuszogással. Ezt nézzétek meg, itt még maradt egy-két golyóverte fal, azokból a régi, füstös háborúkból, negyvennégyből, ötvenhatból – ezt megértik-e a kicsik, a vérfolyós magyar fekete gyászból? Ezer éve nem járt ebben az utcában, mennyi emlék, kirándulás, uszoda, állatkert, színház, mozi bontakozott ki ezekről a járdákról… – Itt laktak a dédszüleitek, onnan bombázták ki a Nagymama bátyját, az meg ott egy teljesen új üzletház, valamikor rokonok laktak ott is, gyönyörű szecessziós lépcsőház rémlik, ilyen kisgyerek voltam, amikor utoljára idelátogattunk, kovácsoltvasba keretezett liftakna, márványkövekkel, egy ellentengernagy fiával. Tényleg ingyenes a tömegközlekedés, biztos vagy benne? Akkor ezek itt, a metró feljárójában miért tartják fel a sort? Biztosan csak a külföldieket ellenőrizték, jó hogy nem állítottak meg. Menjünk a Dunapart felé, talán kisebb a tömeg. Adorémusok és bukósisakok, ezek a fiatalok motorral jöttek, milyen helyesek! Nem gondoltam, hogy időben ideérünk, másfél órája ébredezett a handabanda, most itt áll az ad hoc szentlélek simogatásában. A lány alig észrevehetően puskázott, esetlenül illetlen, de aranyos, ez már a tizenhatodik oldal, ő is rátalált a latin szövegre. Jó, hogy eljöttünk. Ott a Szentatya, valahol a sátor alatt. Várjál, most téged leteszlek, most őt veszem föl. A nyakamból te is látod a kivetítőt? Marha nehezek vagytok. Ebben az összepréselt sokadalomban művészet letérdelni. Hidegrázós száraz könnycseppek a szép napsütéses tavaszban. Ott tudunk áldozni, legalább neked jutott, én most éppen nem vagyok abban a kegyelmi állapotban…


Anthony leparkolt, leállította a dübörgő hangú szörnyeteget. Megszokások vezérelték, mindig adott egy búcsúzó kövér gázfröccsöt a csúcsmasinának. Elmosolyodott a hangtól, a finom rezgéstől, több ezer mókus hajtotta a gépet. Megéhezett az intenzív program után, úgy érezte, hogy jó úton jár, célba találtak a frappáns félmondatai. Akikkel találkozott ma, azok mind adósai néhány szivességgel, ezt sikerült egy-két jól irányzott megjegyzéssel feleleveníteni. Elégedett volt, talán az Isten kegyelme, a Szentlélek alakítja az életét. Hasonló érzésben eddig nem volt része, pedig már sokat látott a nagybetűs életből. Akkor és olyan világba utazott, amikor és ahova csak akart, mindenkit ismert, akit szükséges számontartani a terveihez, az a másik arctalan szürke sokaság nagyon nem érdekelte. Ma ez a sok szerencsétlen rongyos ember mégis a szerethető vonásait mutatta, várakozó lelkesedésük átrajzolta arcukon a reménytelenség fonnyadt ráncait. – Milyen hülyeségeken agyalok, gondolta. Karóráját lecsatolta, óvatosan lehelyezte az éjjeliszekrényre, finom mozdulatokkal dédelgette, mindig tudta, hol a helye az értékeknek, amelyek közel álltak a lelkéhez. Valami mégis hiányzott most, nagyon egyedül érezte magát. Soha nem panaszkodott senkinek, nem panaszkodhatott, a nyavalygás a gyengeség jele. Ezen a számára ismeretlen keresztény nyájon kívül ordas törvények írták a játékszabályokat, amiben nincs helye bizalomnak, érzelgésnek. Még a legközelebbi ismerősei is vérszagot éreztek volna egy-egy gyenge elszólásából, így mindig mindent egyedül oldott meg. Mire is panaszkodott volna, hiszen minden kívánsága azonnal teljesült, na jó, néha hetekig kellett várnia egy-egy csodás cicababa meghódítására, de akik a közelébe kerültek, azokat könnyedén megbabonázta a rendelkezésre álló eszközökkel. Ez a világ egy nagy kassza – úgy gondolta –, amiben minden csoda a polcokon, eldugott raktárakban, poros dobozokban hever, csak a kellő pillanatban a megfelelő lépést kell megtenni feléjük. Ezekhez a hideg, gyors, sokszor embertelen döntésekhez irtózatosan jó ösztöne volt, szinte minden álma azonnal teljesült. Ma egy imádságon kapta magát. Ez a tízezrekkel mormogott szöveg valami furcsa ősi, családias dolog volt, olyasmi, mint a közös lakomák, a terített asztalok szentsége. Anthony a hidromasszázs megszokott bizsergésével merült el időtlen gondolatai mélységébe, a középkor kopogtatott be az agyán. Ismeretlen lelkesedés kerítette hatalmába, soha nem látott kőfalakat látott, elképzelhetetlen illatok lengték körül a békés ellazulását. Kíváncsi mohósággal kortyolt bele a mellette ácsorgó vörösboros pohárba. Öntudatlan eleganciával sikerült a talpaspoharat fölemelnie, nem azzal a hollywoodi kulturálatlansággal, életében először jó helyen fogta meg, a zsíros tapintású marok szertefoszlott, lehunyta szemét és tovább fejtette álma hártyáit. Valamikor a középkorban, egy rommá lőtt várban tudtak így örülni az utolsó megszelt kenyér maradékának. Köröskörül folyt a vér, a felvágott erek ernyedt zsibbadással engedték útjára az élet forrását. 1566 szeptember 6-án a maroknyi védőőrség ujjongva ünnepelt. Tudták, hogy ma meghalt az oszmán szultán, eljött az igazság, az örökkévalóságuk közelgő pillanata. Krisztus keresztjét a kardvasaikkal hajnalban utoljára mutatják meg a tengernyi töröknek. Többé nem fog megcsillanni szemükben a napsugár, de addig is borral legyen tele minden bokály!


Arisztid letette a tollat, kukába dobta az összegyűrt papirost. Ezen az álom dolgon még finomítani kell, nem nyírhatja így ki kiszebabáját, hiszen rengeteg érdekes dologról tud mesélni, kezd szerethetővé válni, a tavasz pedig megérkezett a primitív, háborúszagú rongálás nélkül is. Ma meglátta az első hazatérő fecskét.









82 megtekintés
legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page