top of page

Amerikában is eljött a peresztrojka pillanata? (Vukics Ferenc jegyzete)





A múlt héten Janet L. Yellen pénzügyminiszter beszédet tartott az amerikai-kínai gazdasági kapcsolatokról. Kijelentéseit a legtöbb elemző szabályos hadüzenetnek értelmezte.


Néhány nappal ezelőtt Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó "Az amerikai gazdasági vezető szerep megújítása" címmel tartott beszédet, amely sok olyan témát érintett, mint Yellen mondanivalója. Sullivan lényegében egy új, „szabályokon alapuló világrend” képét vetítette előre, amelynek egyetlen fontos megállapítása, hogy mindig az a szabály, ami az USA-t uraló csoportoknak éppen jó. A világ országai pedig még akkor is könnyen megsérthetik ezeket az új szabályokat, ha az amerikai elit éppen még nem is tudta meghatározni őket.

Ilyenkor a hétköznapok embere nem is érti, hogy az amerikai elit miért is csodálkozik el azon, hogy a legtöbb országban egyre népszerűtlenebbek.

A Bloomberg nemrégiben cikket közölt az USA növekvő népszerűtlenségéről.


„Lawrence Summers volt pénzügyminiszter arra figyelmeztetett, hogy 'aggasztó' jelei vannak annak, hogy az USA veszít globális befolyását, ahogy más hatalmak összefognak, és elnyerik a még nem összefogott nemzetek tetszését.”


"Valaki egy fejlődő országból azt mondta nekem: 'amit Kínától kapunk, az egy repülőtér. Amit az Egyesült Államoktól kapunk, az egy előadás'" mondta Summers, a Harvard Egyetem professzora, a Bloomberg TV fizetett munkatársa.


Nyilvánvaló, hogy más országok kioktatása nem a legjobb módja a barátok megnyerésének és az emberek befolyásolásának. Aki a világot irányítani akarja, az jobb, ha példát mutat. A jelenlegi helyzet azonban sokkal rosszabb, mint amit Summers sugall.


Az elmúlt 4 évtizedben a legtöbb "kioktatás" abból állt, hogy amerikai tisztviselők arrogánsan azt mondták a kevésbé fejlett országoknak (és még a fejletteknek is), hogy követniük kell a "washingtoni konszenzust". A washingtoni konszenzus megköveteli a világ országaitól, hogy tartózkodjanak a protekcionizmustól és az államilag támogatott iparpolitikától.


Most az USA felhagyott a washingtoni konszenzussal, és úgy döntött, hogy mindent belead a protekcionizmusba és az államilag támogatott iparpolitikába. Állítólag azért van erre szükségük, hogy ne maradjanak le a világ többi részéhez képest, miközben eddig azt mondták nekünk, hogy ezek a megoldások lassítják a gazdasági fejlődést.


Bosszantó, amikor a sikeresebb országok kioktatnak szegényebb országokat. Különösen bosszantó, amikor a kioktatás olyan önelégült társadalmaktól jön, amelyek nem követik a saját korábbi tanácsaikat. Nem csoda, hogy a fejlődő országok elvesztették tiszteletüket az amerikai kormány iránt.


Korábban már írtam arról, hogy a nagy gazdasággal rendelkező országok és a pénzpiacok komolyan korlátozzák a demokráciákat.


Néhány évvel ezelőtt így írt erről Prof. Dr. Andreas Nölke, a nemzetközi politikai gazdaságtan kutatója szerint:

„Mindenhol mások az eszközök. Magyarországon a devizahiteleken keresztül került kényszerpályára a politika, máshol az államadósságon keresztül. Amerikában és Németországban ennyi sem kell, ott már a pénzügyi szektor mérete is elég volt a kényszerítő erőhöz. A pénzügyi szektor a nyugati világban ma a demokrácia egyik fő akadálya. Nincs választott parlament, amely szembe menne e hatalommal."


Mariana Mazzucato olasz közgazdász szerint a világ változik és újból vállalkozó államra van szükség, mivel már jelenleg is számos alapvető innovációt nem a magánszektornak, hanem az állami finanszírozású kutatásoknak köszönhetünk. A magánszektor abban jó, hogy az innovációt profitábilissá tegye és termékként elterjessze, de a valódi innováció nem a magánszektorban, hanem sokszor az állami egyetemeken vagy kutatóintézetekben születik meg.


Prof. Dr. Andreas Nölke néhány éve így vélekedett erről:


A fejlődő gazdaságoknak szükségük lenne némi védelemre kezdetben, hogy kineveljék a nemzeti vállalataikat, ahogy a nyugati országok is tették a korábbi évszázadokban. Néha kereskedelmi védelemre is szükség lenne. Vagy szabad, liberális szellemi tulajdonjogi rendszerre. Mivel a fejlett országok nem engedik a vámokat, és a szellemi tulajdonjogok adásvételét pedig erősen korlátozzák, bizonyos értelemben igyekeznek távol tartani azt a létrát a felzárkózó országoktól. A ma felzárkózó országoknak nem engedik meg azokat a támogató vámokat, amelyekre mondjuk a nyugati országok építettek a múltjukban.


Az USA volt a világ leginkább protekcionista országa évtizedeken át a késő 19. században, de Németország és Japán is extrém módon protekcionista volt. És most ezek az országok nem engedik másoknak, hogy hasonló felzárkózási utat kövessenek.”


A nyugati cégek és a kormányok ráadásul szorosan összefonódva vitték végbe a felzárkózást. Ha megvizsgáljuk a kínai és indiai gazdaságokat, akkor azt látjuk, hogy az állam nagyon szorosan együttműködik a helyi cégekkel. Ma azok a leggyorsabban fejlődő gazdaságok, amelyek ezt a mintát követik. Dél-Korea esetében is látható, hogy egyáltalán nem baj, ha az állam erősen támogatja a hazai cégeket, mert a közös célok elérése érdekében szükség van egy ilyen szövetségesi hálózatra.


Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó Az amerikai gazdasági vezető szerep megújítása címmel tartott előadásából azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a Biden-kormányzat felismerte, hogy Amerika társadalmi-politikai és gazdasági rendszere már nem működik. A nagy kérdés az, hogy meg lehet-e reformálni?


Carlos Roa a The National Interest ügyvezető szerkesztője szerint érdemes történeti példákat keresni a jelenlegi állapotokra.


"Mihail Gorbacsov nem sokkal azután, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkáraként átvette a hatalmat, egy beszédében kijelentette: 'Nyilvánvaló, elvtársak, hogy mindannyiunknak változtatnunk kell. Mindannyiunknak'. Ez a mondat előrevetítette a peresztrojkát – Gorbacsovnak a Szovjetunió hanyatló politikai és gazdasági rendszerének megreformálására tett erőfeszítéseit. Ez volt az a törekvés, ahogy később az ENSZ-nek nyilatkozva leírta, amellyel a Szovjetunió 'az új feladatoknak és a társadalom egészének alapvető változásainak megfelelően átalakította önmagát'.

Gorbacsov optimizmusa ellenére azonban a peresztrojka kudarcot vallott; a szovjet rendszer egyszerűen nem volt képes ilyen hatalmas változásokat véghezvinni összeomlás nélkül.

Ezt szem előtt tartva érdemes megemlíteni Jake Sullivan amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó nemrégiben a Brookings Institutionban tartott, Az amerikai gazdasági vezető szerep megújítása című beszédének jelentőségét. Megjegyzései mélyreható változást jelentenek az amerikai stratégiai és gazdasági gondolkodásban; annak beismerését, hogy sok minden, amit az Egyesült Államok évtizedek óta tesz és mond, rossz volt, és annak felismerését, hogy fájdalmas és sürgős reformokra van szükség.”


Roa szerint Gorbacsov kénytelen volt megtanulni, a változás szükségességének felismerése és a változás sikeres végrehajtása két teljesen különböző dolog. Vajon a Biden-kormány is ennek a fájdalmas leckének a megtanulásához vezető úton halad?


Sullivan beszéde nem csupán az ő egyéni nézeteit tükrözi – az egész eseményt az azt megelőző napokban

a "Biden-kormányzat nemzetközi gazdasági doktrínájának" "vázlataként" hirdették meg.

A beszéd olyan nézetekre épül, amelyeket Sullivan és mások a kormányzatban már jó ideje kidolgoztak.

A beszéd az Egyesült Államok elmúlt negyvenegynéhány évben folytatott szabadpiaci gazdaságpolitikájának határozott elutasítása volt.

Sullivan kétségbe vonta azt az elképzelést, hogy a piacok mindig hatékonyan és társadalmilag optimális módon osztják el a tőkét, hogy


"a túlzottan leegyszerűsített piaci hatékonyság nevében a stratégiai fontosságú áruk teljes ellátási láncai – az azokat előállító iparágakkal és munkahelyekkel együtt – a tengerentúlra költöztek. És az a posztulátum, hogy a mély kereskedelmi liberalizáció segít Amerikának az áruk exportjában, nem pedig a munkahelyek és a kapacitások exportjában, választási ígéret is volt, amelyet nem váltottak be".

Elismerte azt a hibát is, hogy a pénzügyi szektort előnyben részesítették a "reálgazdasággal" (amely az anyagi javakat foglalja magában) szemben. Sullivan bevallotta, hogy "az ipari kapacitásuk – amely minden ország innovációs képességéhez elengedhetetlen – komoly csapást szenvedett".

Sullivan megjegyezte, hogy

a nemzetközi gazdaságpolitika nagy része, amely arra az elképzelésre épült, hogy a gazdasági integráció azt eredményezheti, hogy az országok alapvetően nyugati politikai értékeket fogadnak el, teljesen tévesnek bizonyult.

"A gazdasági integráció nem akadályozta meg Kínát abban, hogy kiterjessze katonai ambícióit a régióban, vagy Oroszországot abban, hogy megszállja demokratikus szomszédait" – ismerte el. Sullivan szerint „különösen a Kína-sokkot nem látták előre és nem kezelték megfelelően".


Az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó meglátása szerint ezeken a problémákon felül két új kihívás is van: a klímaválság és a gazdasági egyenlőtlenség, amely utóbbi részben a korábbi gazdasági gondolkodás következménye. Ez a két kérdés alapjaiban változtatta meg a gazdasági környezetet, és új megközelítést igényel a közgazdaságtanban. A trickle-down-gazdaságtan, a szakszervezetek szétzúzása, az adócsökkentések, a dereguláció és a vállalati koncentráció – mindezek az erős szabadpiaci gondolkodás termékei – csak rontottak a helyzeten. Mindezen tényezők együttes eredménye veszélyeztette a demokratikus stabilitást Amerikában és más országokban egyaránt.

Sullivan szerint ezért olyan új közgazdasági megközelítésre van szükség, amely figyelembe veszi ezeket az új realitásokat, beleértve az iparpolitika visszatérését.

Mindez borzasztóan ismerősen hangzik Donald Trump Amerika "megerőszakolásával" kapcsolatos kijelentéseihez és a "dolgok újjáteremtéséről" szóló felhívásaihoz, de sokkal mérsékeltebb nyelvezettel. Valójában az úgynevezett Új Jobboldal intellektuálisabb kohorsza az elmúlt néhány évben ilyen változtatásokat szorgalmazott, az eddig heterodox gazdasági agytröszt American Compass nevű szervezetétől kezdve az iparpolitikára összpontosító American Affairs című folyóiratig.


Carlos Roa a The National Interest ügyvezető szerkesztője is megjegyezte korábban, hogy Amerika hosszú és nagy múltra tekint vissza az iparpolitika nemzeti fejlődésre való felhasználásában.

Roa szerint üdvözlendő fejlemény, hogy a Biden-kormányzat – és így hallgatólagosan a washingtoni politikai osztály is – most már ugyanabból a kottából olvas.

„Joe Biden elnök napirendje Sullivan szerint az építési, termelési és innovációs kapacitás köré összpontosul. Ennek első lépése az otthoni beruházások elősegítése egy modern amerikai ipari stratégia révén. Sullivan azt állítja – bár egyesek ezt vitatják –, hogy bár az iparpolitika mint szó eltűnt, a gyakorlat nem. Példaként a Védelmi Kutatási Projektek Ügynökségét (DARPA) hozza fel. Összességében Sullivan beszéde rávilágít arra az egyre növekvő felismerésre, hogy új gazdasági megközelítésre van szükség, különösen a változó hazai és nemzetközi gazdasági feltételek és realitások fényében.”


Roa szerint Sullivan megjegyzései mindenképpen üdvözlendőek, de a probléma létezésének elismerése csupán az első lépés a probléma megoldásához. A Biden-kormányzatnak három fő akadállyal kell szembenéznie, amelyek meghiúsíthatják, vagy akár teljesen meg is semmisíthetik reformtörekvéseit.


„Először is, az új gazdaságpolitika népszerű elnevezése – az "új washingtoni konszenzus", amely egyértelmű utalás a régi, szabadpiac-orientált washingtoni konszenzusra – azt sugallja, hogy nem sikerült teljesen elengedni a jelenlegi paradigmát. Ez egy szélesebb körű probléma tünete a nyugati politikai körökben, amely nem képes a múlt dicsőségére való támaszkodás nélkül megfogalmazni és igazolni egy előremutató társadalmi jövőképet. Az embernek az az érzése, hogy a nyugati politikai döntéshozatal intellektuálisan kimerült és kifogyott az ötletekből. Legalábbis a képzelőerő hiányáról van szó, ami aggasztó, amikor széles körű és komoly reformokról van szó.


Másodszor, a beszéd nem őszinte azzal kapcsolatban, hogy a Biden-kormányzat - és tágabb értelemben az amerikai politikai döntéshozók – milyen szándékokat vallanak a Kínával való viszonyukkal kapcsolatban. Sullivan hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok "több dimenzióban is versenyez Kínával, de nem törekszünk konfrontációra vagy konfliktusra. Arra törekszünk, hogy felelősségteljesen kezeljük a versenyt, és arra törekszünk, hogy együttműködjünk Kínával, ahol csak tudunk".


Sullivan álláspontja – és hallgatólagosan a kormányé is –, ahogy Todd N. Tucker összefoglalta:

"Nem próbáljuk korlátozni Kína növekedését. Az ő és mások fejlődése jót tesz a világnak és a stabilitásnak".

Ez üresen cseng. A jelenlegi kormányzat hivatalba lépése óta jelentős exportellenőrzést vezetett be a félvezetőkre vonatkozóan, és számos kínai vállalatot tett feketelistára a Kereskedelmi Minisztériumon keresztül, amelynek titkára, Gina Raimondo kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak együtt kell működnie az európai államokkal, hogy "lassítsa Kína innovációs ütemét".

Washington, úgy tűnik, kétféleképpen gondolkodik: elismeri, hogy bele kell vágnia a fájdalmas (de szükséges!) reformokba, ami reálisan az amerikai vezetésű egypólusú világrend korlátozott visszaszorítását igényelné, ugyanakkor valahogyan fenn is akarja tartani a jelenlegi rendet, és egy centit sem hajlandó engedni a többpólusúság kilátásainak. Ennek megvalósíthatósága nyitott kérdés.

Harmadszor, és ami a legfontosabb, miközben Sullivan beszéde elismeri, hogy sürgősen foglalkozni kell Amerika többszörös gazdasági problémáival és kihívásaival, egyelőre nem világos, hogy az ország jelenlegi politikai és társadalmi-gazdasági kontextusában reálisan megvalósítható-e egy ilyen változás. A helyzetünk egyszerűen sokkal gyengébb, mint korábban volt, és a belpolitikai egység az elmúlt három évben erodálódott.”


Ezzel kapcsolatban Malcom Kyeyune svéd író nemrégiben így írt:

"a legveszélyesebb időszak egy politikai rendszer számára az, amikor évekig, évtizedekig figyelmen kívül hagy egy fenyegető válságot, majd végül, hátát a mozdíthatatlan falnak támasztva, széles körű reformokat próbál alkalmazni".

Roa szerint jó, hogy a döntéshozók végre elismerik, hogy a problémáik valósak, de ez még nem jelent jelentős előrelépést:


„Ahogy Gorbacsov is tanúsíthatja, a problémák megoldásához a társadalom több szintjének hozzájárulására van szükség, amelynek egy része nem biztos, hogy hajlandó a változásra. Gondoljunk csak a Wall Streetre. Vajon az amerikai bankok, a hitelek kibocsátói és a gazdaság legfontosabb szereplői valóban elfogadják-e, hogy az amerikai pénzügyek Trente Glorieus-évei véget értek? A jelenlegi alacsony kamatkörnyezet máris arra késztette ezeket az intézményeket, hogy 20 százalékkal növeljék a lobbizásra fordított kiadásaikat Washingtonban. Vajon a kockázati tőkések, a magántőke-befektetési társaságok és a befektetők – akik az elmúlt évtizedek spekulációbarát környezetében fantasztikusan meggazdagodtak – örömmel fogadják majd azt a világot, ahol a lehetőségek korlátozottak? Egy olyan világot, ahol a két év alatt 5-10-szeres hozamot hozó technológiai alkalmazásokkal foglalkozó vállalatokba való befektetés már nem opció, és ehelyett a pénzt hosszú távú (tíz-húsz éves), alacsony hozamú (a technológiához képest), kockázatos projektekbe, például gyárakba, finomítókba és hasonlókba kell irányítani? A józan ész azt mondja, hogy egy ilyen változás ellen minden lépésnél harcolni kell.


Vajon mi a helyzet a hadiipari szektorral? Nyitottak lesznek-e a nagy fővállalkozók, akik a jelenlegi pénzügyi paradigmából gazdagodtak meg, miközben nem tudtak termelékenységet biztosítani, a fájdalmas kiigazításokra? Fogékony lesz-e az amerikai hadsereg arra az érvre, hogy a haditengerészet megerősítése érdekében csökkenteni kell a költségvetését? Vajon a különböző kongresszusi képviselők valóban megszavazzák-e a saját körzetükben lévő felesleges bázisok, gyárak és egyéb munkahelyteremtő létesítmények bezárását? Vajon több száz volt magas rangú katonai tisztviselő, köztük befolyásos és a médiához értő típusok, elfogadják-e majd, hogy adóügyi szempontból szükséges lenne a jövedelmező tanácsadói munkájuk megszüntetése?

Ami talán a legaggasztóbb, mi lesz a nonprofit szervezetekkel és a tágabb médiatérrel? Az ágazat közelmúltbeli növekedésének nagy része a tőkefeleslegnek és az alacsony kamatkörnyezetnek volt köszönhető – a milliárdosok azért tudtak civil szervezeteket és médiabirodalmakat finanszírozni, mert volt pénz bőven.

Gondoljunk csak Jeff Bezos híres Washington Post felvásárlására, a magántőke társaságok újságvásárlásaira, vagy akár a Binance kriptopénz tőzsde 200 millió dolláros "stratégiai befektetésére" a Forbesba. Most, hogy a (alacsony kamatozású) bulinak vége, a szolgáltatási szektor előnyben részesítése megszűnik, és gazdasági kiigazításokat kell végrehajtani, a pénz nagy része, amely lehetővé tette ezeket a társadalmilag fontos, de gazdaságilag "nem termelő" vállalkozásokat, el fog tűnni. Csak az elmúlt héten a Buzzfeed News bezárt, a Vice Media bezárta zászlóshajóját és el akarja adni magát, az Insider leépítette munkatársai 10 százalékát, a Disney pedig 7000 alkalmazottat bocsát el a hírrészlegéből – köztük Nate Silvert, a FiveThirtyEight közvélemény-kutató weboldal alapítóját (a washingtoni DC osztály egyik kedvencét). Vajon az alkalmazottaknak ez a tömege és a hozzájuk hasonló, jellemzően főiskolai végzettségű és politikailag képzett emberek nem fognak-e őrült módon visszavágni, hogy megakadályozzák a munkahelyüket elvevő 'változást', még akkor is, ha az említett munkahelyek az új gazdasági környezetben fiskálisan fenntarthatatlanok? Már ez a gondolat is arra kellene, hogy késztesse a demokratákat és sok republikánust arra, hogy megálljanak és aggódjanak.”


Leget, hogy az amerikaiak kifutottak az időből? Az amerikai ipari stratégia végrehajtása nem lesz könnyű. Bár az Egyesült Államok még mindig gazdag és erős, belső politikai megosztottsággal, több külső kihívóval és ami talán a legaggasztóbb erősen bebetonozott belső érdekekkel néz szembe, amelyek határozottan fellépnének az ország nemzeti és nemzetközi gazdasági doktrínájában bekövetkező bármilyen radikális, de szükséges változás ellen. A politikai döntéshozóknak és a szakértőknek foglalkozniuk kell a valósággal, és meg kell birkózniuk a következményeivel. Ellenkező esetben az ország azt kockáztatja, hogy egy nap a francia monarchiához hasonlóan arra ébred, hogy a feldühödött polgárok cserepeket dobálnak a háztetőkről és kivégzőhelyeket állítanak fel a főtereken. Amerika problémája pedig akkor megint az egész világ problémájává válik.


Abban mindannyiunknak egyet kell érteni, hogy világgazdaság jelenlegi rendje fenntarthatatlan. A társadalom kettészakadása, az erőforrások felélése, a féktelen pazarlás és az ökológiai katasztrófa következményei csak akkor enyhíthetőek, ha a gazdasági folyamatok ismét a helyi társadalmak ellenőrzése alá kerülnek. Ezeket a közösségeket pedig alkalmassá kell tenni erre a feladatra, ezért újra kell szervezni. Kérdés, hogy Amerika új, „szabályokon alapuló rendje” megengedi-e ezt, vagy feláldoz bennünket önmaga megmentése érdekében.


733 megtekintés

Коментари


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page