Az EU országainak vasököllel történő „integrálása” (Vukics Ferenc cikkajánlója)

Eredeti cikk:

Mario Draghi: Radical Change—Is What Is Needed

Nem arról vagyok ismert, hogy Mario Draghi intelmeit tartanám a legfontosabb iránymutatásnak. A nyugati komprádor elitosztály ráébredt arra a tényre, hogy globális rendjük a felbomlás szélén áll. Úgy tűnik, a sok generációra visszanyúló tervezői munkát egy új világ rohamos születése mossa el.

Draghi menteni akarja a menthetetlent… Mario Draghi beszéde felhívás az EU országainak vasököllel történő „integrálására”.

Arra kényszerítené a nemzetállamokat, hogy adják át egyéni döntési lehetőségeiket egy magasabb, meg nem választott bürokráciának.

A dialektika mindig ugyanaz: hozzunk létre egy mumust, hogy a „biztonság” érdekében mesterségesen egyesítsük az embereket egy zászló alatt. Ráadásul okosan és nagyon meggyőzően teszi… Öveket becsatolni!

Mario Draghi

Radikális változásra van szükség

Mario Draghi beleegyezésével közzétesszük Mario Draghinak a szociális jogok európai pilléréről szóló magas szintű konferencián (Brüsszel, 2024. április 16.) elhangzott beszédének szövegét. A francia, spanyol és olasz nyelvű változat a Grand Continent oldalain olvasható.

Bizonyos értelemben ez az első alkalom, hogy lehetőségem van arra, hogy elkezdjem megosztani Önökkel, hogyan alakul ki a jelentésem tervezete és filozófiája.

A versenyképesség hosszú ideje vitatott kérdés Európa számára.

A Nobel-díjra jelölt közgazdász, Paul Krugman 1994-ben „veszélyes rögeszmének” nevezte a versenyképességre való összpontosítást. Érvelése szerint a hosszú távú növekedés a termelékenység növeléséből származik, amely mindenki számára előnyös, nem pedig abból, hogy megpróbáljuk javítani a másokkal szembeni relatív pozíciónkat, és elnyerni a növekedésből való részesedésüket.

A versenyképességgel kapcsolatos európai megközelítés, amelyet az államadósság-válság után alkalmaztunk, igazolni látszott az álláspontját. Szándékosan olyan stratégiát követtünk, amely a bérköltségek egymáshoz viszonyított csökkentésére irányult – és ezt egy prociklikus költségvetési politikával kombinálva a nettó hatás csak a saját belső keresletünk gyengítését és a szociális modellünk aláásását eredményezte.

De a kulcskérdés nem az, hogy a versenyképesség hibás fogalom. Hanem az, hogy Európa rosszul összpontosított.

Befelé fordultunk, és versenytársainkat egymás között láttuk, még olyan ágazatokban is, mint a védelem és az energia, ahol mélyen közösek az érdekeink. Ugyanakkor nem néztünk eléggé kifelé: a pozitív kereskedelmi mérleggel végül is nem fordítottunk elég figyelmet a külső versenyképességünkre mint komoly politikai kérdésre.

Egy jóindulatú nemzetközi környezetben bíztunk a globálisan egyenlő versenyfeltételekben és a szabályokon alapuló nemzetközi rendben, elvárva, hogy mások is így tegyenek. Most azonban a világ gyorsan változik, és ez meglepett bennünket. 

A legfontosabb, hogy más régiók már nem a szabályok szerint játszanak, és aktívan dolgoznak ki politikákat versenyhelyzetük javítására. Ezek a politikák a legjobb esetben arra irányulnak, hogy a beruházásokat a saját gazdaságukba irányítsák át a miénk rovására; a legrosszabb esetben pedig arra, hogy tartósan függővé tegyenek bennünket tőlük. 

Kína például arra törekszik, hogy a zöld és fejlett technológiák ellátási láncának minden részét megragadja és internalizálja, és biztosítsa a szükséges erőforrásokhoz való hozzáférést. Ez a gyors kínálatbővülés több ágazatban is jelentős többletkapacitáshoz vezet, és azzal fenyeget, hogy felülmúlja a mi iparágainkat.

Az USA a maga részéről nagyszabású iparpolitikával igyekszik a határain belülre vonzani a nagy értékű hazai gyártókapacitást – beleértve az európai cégekét is –, miközben a protekcionizmussal kizárja a versenytársakat, és geopolitikai hatalmát az ellátási láncok átrendezésére és biztosítására használja. 

Uniós szinten még soha nem volt hasonló „ipari megállapodás”, annak ellenére, hogy a Bizottság mindent megtett, hogy betöltse ezt a hiányosságot. Így a számos folyamatban lévő pozitív kezdeményezés ellenére még mindig hiányzik egy átfogó stratégia arra vonatkozóan, hogy hogyan reagáljunk több területen.

Hiányzik egy stratégia arra vonatkozóan, hogy hogyan tartsuk a lépést az új technológiák terén a vezető szerepért folytatott, egyre inkább kiéleződő versenyben. Ma kevesebbet fektetünk be a digitális és fejlett technológiákba, mint az Egyesült Államok és Kína, beleértve a védelmi ágazatot is, és csak négy európai globális technológiai szereplőnk van a világ 50 legnagyobb technológiai szereplője között.

Nincs stratégiánk arra vonatkozóan, hogyan védjük meg hagyományos iparágainkat a szabályozás, a támogatások és a kereskedelempolitika aszimmetriái által okozott egyenlőtlen globális játéktérrel szemben.

Az energiaigényes iparágak jó példát jelentenek erre.

Más régiókban ezek az iparágak nemcsak alacsonyabb energiaköltségekkel, hanem alacsonyabb szabályozási terhekkel is szembesülnek, és egyes esetekben hatalmas támogatásokat kapnak, amelyek közvetlenül veszélyeztetik az európai cégek versenyképességét.

Stratégiailag megtervezett és összehangolt politikai intézkedések nélkül logikus, hogy egyes iparágaink leállítják a kapacitásaikat, vagy az EU-n kívülre települnek át.

És hiányzik egy olyan stratégia, amely biztosítaná, hogy rendelkezzünk az ambícióink megvalósításához szükséges erőforrásokkal és inputokkal anélkül, hogy függőségünk növekedne. 

Európában jogosan van ambiciózus éghajlat-politikai menetrendünk és az elektromos járművekre vonatkozó kemény célkitűzéseink. Egy olyan világban azonban, ahol riválisaink számos olyan erőforrás felett rendelkeznek, amelyre szükségünk van, ezt a menetrendet egy olyan tervvel kell összekapcsolni, amely biztosítja ellátási láncunkat – a kritikus ásványi anyagoktól az akkumulátorokon át a töltőinfrastruktúráig.

A válaszlépéseinket korlátozza, hogy szervezetünket, döntéshozatalunkat és finanszírozásunkat a „tegnapi világra” terveztük – a Covid-korszak, az Ukrajna-korszak, a közel-keleti konfliktusok, a nagyhatalmi rivalizálás visszatérése előtti időkre. 

Olyan EU-ra van azonban szükségünk, amely megfelel a mai és a holnapi világnak. Ezért a jelentésben, amelynek elkészítésére a Bizottság elnöke felkért, radikális változásokat javaslok, mert erre van szükség.

Végső soron az egész európai gazdaságot át kell alakítanunk. Képesnek kell lennünk a szén-dioxid-mentesített és független energiarendszerekre, az integrált és megfelelő uniós védelmi rendszerre, a hazai gyártásra a leginnovatívabb és leggyorsabban növekvő ágazatokban, valamint vezető pozícióra a mélytechnológiai és digitális innovációban, amely közel áll a gyártási bázisunkhoz.

Mivel azonban versenytársaink gyorsan haladnak, nekünk is fel kell mérnünk a prioritásokat. Azonnali intézkedésekre van szükség a zöld, digitális és biztonsági kihívásoknak leginkább kitett ágazatokban. Jelentésemben az európai gazdaság tíz ilyen makroágazatára összpontosítunk.

Mindegyik ágazat sajátos reformokat és eszközöket igényel. Elemzésünkben mégis három közös szál rajzolódik ki a szakpolitikai beavatkozások tekintetében.

Az első közös szál a méretgazdaságosság lehetővé tétele. Nagy versenytársaink kihasználják azt a tényt, hogy kontinentális méretű gazdaságok, hogy méretgazdaságosságot teremtsenek, növeljék a beruházásokat és piaci részesedést szerezzenek azokban az iparágakban, ahol ez a legfontosabb. Európában ugyanezzel a természetes méretbeli előnnyel rendelkezünk, de a széttagoltság hátráltat bennünket.

A védelmi iparban például a mérethiány akadályozza az európai ipari kapacitás fejlesztését, és ezt a problémát a közelmúltban elfogadott európai védelmi ipari stratégia is elismerte. Az Egyesült Államokban a legnagyobb öt szereplő a nagyobb piac 80%-át képviseli, míg Európában 45%-át. 

Ez a különbség nagyrészt abból adódik, hogy az EU védelmi kiadásai széttagoltak.

A kormányok nem sok közös beszerzést hajtanak végre – az együttműködésen alapuló beszerzések a kiadások kevesebb mint 20%-át teszik ki –, és nem összpontosítanak eléggé a saját piacunkra: az elmúlt két évben a beszerzések közel 80%-a az EU-n kívülről érkezett.

Az új védelmi és biztonsági igények kielégítése érdekében fokoznunk kell a közös beszerzéseket, növelnünk kell kiadásaink koordinációját és felszereléseink interoperabilitását, valamint jelentősen csökkentenünk kell nemzetközi függőségeinket.

Egy másik példa, ahol nem használjuk ki a méretarányokat, a távközlés. Az EU-ban mintegy 450 millió fogyasztóból álló piacunk van, de az egy főre jutó beruházás az amerikai beruházás felét teszi ki, és le vagyunk maradva az 5G és az optikai szálak kiépítése terén.

A lemaradás egyik oka, hogy Európában 34 mobilhálózati csoportunk van – és ez óvatos becslés, valójában sokkal több –, amelyek gyakran nemzeti szinten működnek, míg az USA-ban három, Kínában pedig négy. Ahhoz, hogy több beruházás valósuljon meg, a tagállamok távközlési szabályozását ésszerűsítenünk és tovább harmonizálnunk kell, és támogatnunk kell a konszolidációt, nem pedig akadályoznunk.

A nagyságrend – más módon – a leginnovatívabb ötleteket generáló fiatal vállalatok számára is döntő fontosságú. Az ő üzleti modelljük attól függ, hogy gyorsan tudnak-e növekedni és kereskedelmi forgalomba hozni az ötleteiket, amihez viszont nagy hazai piacra van szükség.

A méret az új, innovatív gyógyszerek kifejlesztéséhez is elengedhetetlen, az uniós betegek adatainak szabványosítása és a mesterséges intelligencia használata révén, amelynek szüksége van erre a rengeteg adatra – ha csak szabványosítani lehetne őket.

Európában hagyományosan nagyon erősek vagyunk a kutatásban, de nem sikerül az innovációt piacra vinni és méretarányossá tenni. Ezt az akadályt többek között a banki hitelezés jelenlegi prudenciális szabályozásának felülvizsgálatával és a technológiai startupok új, közös szabályozási rendszerének létrehozásával tudnánk kezelni.

A második szál a közjavak biztosítása. Ha vannak olyan beruházások, amelyekből mindannyian profitálunk, de amelyeket egyetlen ország sem tud egyedül megvalósítani, akkor nagyon fontos, hogy közösen lépjünk fel –különben a szükségleteinkhez képest alulteljesítünk: alulteljesítünk például az éghajlatvédelem, a védelem és más ágazatokban is.

Az európai gazdaságban számos olyan torlódási pont van, ahol a koordináció hiánya miatt a beruházások nem hatékony módon alacsonyak. Az energiahálózatok és különösen az összekapcsolások ilyen példák.

Ezek egyértelműen közjavak, mivel az integrált energiapiac csökkentené a vállalatok energiaköltségeit, és ellenállóbbá tenne bennünket a jövőbeli válságokkal szemben – ez a cél a Bizottság célja a REPowerEU keretében.

A rendszerösszekötők azonban olyan döntéseket igényelnek a tervezéssel, a finanszírozással, az anyagbeszerzéssel és az irányítással kapcsolatban, amelyeket nehéz összehangolni – ezért csak akkor leszünk képesek valódi energiauniót létrehozni, ha közös megközelítésben állapodunk meg.

Egy másik példa a szuper számítástechnikai infrastruktúránk. Az EU nagy teljesítményű számítógépek (HPC) állami hálózatával rendelkezik, amely világszínvonalú, de a magánszektorra gyakorolt hatásai jelenleg nagyon-nagyon korlátozottak.

Ezt a hálózatot a magánszektor – például a mesterséges intelligenciával foglalkozó startupok és a kkv-k – is használhatná, és cserébe a kapott pénzügyi előnyöket vissza lehetne fordítani a HPC-k korszerűsítésére és az uniós felhőterjesztés támogatására.

Miután azonosítottuk ezeket a közjavakat, meg kell teremtenünk magunknak a finanszírozásukhoz szükséges eszközöket is. Az állami szektornak fontos szerepet kell játszania, és már korábban is beszéltem arról, hogyan használhatnánk ki jobban az EU közös hitelfelvételi képességét, különösen olyan területeken – például a védelem területén –, ahol a széttagolt kiadások csökkentik az általános hatékonyságot.

A beruházási hiány nagy részét azonban magánberuházásokból kell fedezni. Az EU-ban nagyon magasak a magánmegtakarítások, de ezek többnyire bankbetétekbe áramlanak, és végül nem finanszírozzák olyan mértékben a növekedést, mint egy nagyobb tőkepiacon. Ezért a tőkepiaci unió (CMU) előmozdítása az átfogó versenyképességi stratégia nélkülözhetetlen része.

A harmadik szál az alapvető erőforrások és inputok biztosítását jelenti.

Ha úgy akarjuk megvalósítani éghajlat-politikai célkitűzéseinket, hogy nem növeljük függőségünket olyan országoktól, amelyekre már nem számíthatunk, átfogó stratégiára van szükségünk, amely a kritikus ásványi nyersanyag-ellátási lánc minden szakaszára kiterjed.

Jelenleg ezt a területet nagyrészt a magánszereplőkre bízzuk, míg más kormányok közvetlenül vezetik vagy erőteljesen koordinálják az egész láncot. Olyan külgazdasági politikára van szükségünk, amely ugyanezt biztosítja gazdaságunk számára.

A Bizottság a kritikus nyersanyagokról szóló törvénnyel már elindította ezt a folyamatot, de kiegészítő intézkedésekre van szükségünk ahhoz, hogy céljainkat kézzelfoghatóbbá tegyük. Elképzelhető például egy külön uniós kritikus ásványi nyersanyagok platform létrehozása, elsősorban a közös beszerzés, a biztonságos, diverzifikált ellátás, az összevonás és finanszírozás, valamint a készletezés érdekében.

Egy másik kulcsfontosságú input, amelyet biztosítanunk kell – és ez különösen fontos Önöknek, a szociális partnereknek –, a szakképzett munkaerő-utánpótlás.

Az EU-ban a vállalatok háromnegyede számol be arról, hogy nehézségekbe ütközik a megfelelő készségekkel rendelkező munkavállalók felvétele, és jelenleg 28 szakmában, amelyek a munkaerő 14%-át teszik ki, munkaerőhiányt állapítottak meg.

A társadalmak elöregedése és a bevándorlással szembeni kedvezőtlenebb hozzáállás miatt ezeket a készségeket házon belül kell megtalálnunk. Több érdekelt félnek együtt kell működnie a készségek relevanciájának biztosítása és a rugalmas továbbképzési lehetőségek kialakítása érdekében.

Az egyik legfontosabb szereplő ebben a tekintetben Önök, a szociális partnerek lesznek. Önök mindig is kulcsfontosságúak voltak a változások idején, és Európa számít majd Önökre, hogy segítsenek munkaerőpiacunkat a digitális korszakhoz igazítani és képessé tenni munkavállalóinkat. 

Ez a három szál megköveteli, hogy mélyen átgondoljuk, hogyan szerveződünk, mit akarunk közösen tenni, és mit akarunk nemzeti szinten megtartani. Tekintettel azonban az előttünk álló kihívás sürgősségére, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy mindezen fontos kérdésekre adandó válaszokat egy következő szerződésváltásig halogassuk.

A különböző szakpolitikai eszközök közötti koherencia biztosítása érdekében már most ki kell tudnunk dolgozni egy új stratégiai eszközt a gazdaságpolitikák összehangolására.

Ha pedig úgy találjuk, hogy ez bizonyos esetekben nem megvalósítható, akkor készen kell állnunk arra, hogy a tagállamok egy részhalmazával együtt fontolóra vegyük a továbblépést. Például a 28. rendszer formájában megvalósuló megerősített együttműködés lehet a CMU számára a beruházások mobilizálásának egyik módja. Általában azonban úgy vélem, hogy az Unió politikai kohéziója megköveteli, hogy együtt cselekedjünk – lehetőleg mindig. És tisztában kell lennünk azzal, hogy ugyanezt a politikai kohéziót most a világ többi részén végbemenő változások fenyegetik.

Versenyképességünk helyreállítását nem egyedül, vagy csak egymás legyőzésével tudjuk elérni. Ez megköveteli, hogy Európai Unióként olyan módon lépjünk fel, ahogyan eddig még soha.

Riválisaink azért vannak lépésekkel előttünk, mert egy országként, egy stratégiával tudnak fellépni, és minden szükséges eszközt és politikát összehangolnak mögötte. 

Ha fel akarjuk venni velük a versenyt, megújított partnerségre lesz szükségünk a tagállamok között – az Unió újradefiniálására, amely nem kevésbé ambiciózus, mint amit az alapító atyák tettek 70 évvel ezelőtt az Európai Szén- és Acélközösség létrehozásával.

Köszönöm.

---

Forrás:

• https://geopolitique.eu/en/2024/04/16/radical-change-is-what-is-needed/