top of page

AZ UTOLSÓ LÉPÉS (Deli Mihály novellája)





Az idős színésznő pontos életkorát senki sem tudja; olyan sokszor változtatta az évszámokat, hogy talán már ő maga sem emlékszik a valóságra. Két, három, négy, öt éveket csalt, minden lexikonban más dátum szerepel. Rozsnyón született, Brassó közelében, de a háború előtt, egy tűzvészben elpusztult az összes születésére, családjára vonatkozó irat. Eleinte a vetélytársnőit akarta bosszantani, később a (színésznői) hiúság hajtotta, végül már csak a játékot élvezte, ahogy a színháztörténet túlbuzgó filológusait az orruknál fogva vezette. Mostanában, ha valaki rákérdez, legyenek akár a legközelebbi családtagjai, csak legyint; azt mondja, nem emlékszik, vagy vállat von: – Nem érdekes; nézzetek rám, egy vénséges öregasszony vagyok, nem mindegy? Annyi fontos dolog van az életben, ti meg ezen lovagoltok?

Ivonne-Antulla a hivatalos keresztneve, de unokája, Bercel, csak Antunak, vagy Antinak hívja; amikor nagyon elérzékenyülnek a szeretettől, a színésznő Brekinek szólítja a fiút, Bercel meg Tóninak a nagyanyját. De lassan már mindenki így hívja őket a családban.

Ezen a nyáron sülve-főve együtt vannak. Tóni tavasszal átesett egy enyhe szívinfarktuson, Breki meg a másod diplomájára és a doktorijára készülve örült, hogy a nagyanyjához költözhet.

Hamar kialakult a napi munkarend. Mivel Breki általában éjfél utánig tanult, másnap csak reggel nyolc körül kelt. Addigra Tóni már meleg reggelivel várta. Kilencig reggeliztek-beszélgettek, aztán Breki lezuhanyozott, elment vásárolni, és amíg Tóni megfőzött, Breki tanult.

Ebéd előtt egy fél órára kiszaladt az erdőbe, hogy átmozgassa a testét. Az ebéd mindig elhúzódott, mert imádták egymás társaságát. Aztán este hétig megint tanulás, Tóni szöszmötölt, majd hétkor Lőrinc baráttal, az öreg ír szetterrel, hármasban egy órát sétáltak az erdő szélén. És másnap ugyanígy, már hetek óta.

Tóni érezte, hogy számára ez az időszak a sors utolsó, kegyes ajándéka. Breki valami közgazdasági izét tanult, nem értette, de nem is érdekelte túlzottan. Amikor megkérdezte, hogy miért ilyen lehetetlen dolgokra pazarolja a drága időt, az érzékenységét, a lelkét, („Egyáltalán, mi ebben a csoda, az ember csodája, az isteni gyönyörűség?!”), Breki nevetve vállat vont: – Bírom, belefér, ez jött, és kurrens, lehet vele keresni, aztán ha megcsillan valami jobb, hát belerúgok. Csak jönnek, jönnek a lehetőségek, az ötletek, úgy kell elugranom. Azt csinálok, amit akartok. Lehetnék még síoktató, műfordító, nyelvtanár, tolmács, politikus, adótanácsadó, újságíró. Bármi. Huszonnyolc éves vagyok. Te mit csináltál huszonnyolc éves korodban?

– Jaj, Brekikém, annak több mint ötven éve, és én nő vagyok, meg a körülmények is mások.

– Jó, tudom, de mit csináltál?

– Hát éltem! A ménkűbe! Habzsoltam az életet! Minden nap szerelmes voltam, és imádtam, hogy mindenki szerelmes belém. És reggeltől estig vagy henteregtem, vagy játsztam, színház és mozi és szerelem volt az egész világ. És amikor már itthon nem lehetett, jött Németország, aztán Amerika, aztán vissza Európába, London, újra Németország, kis Bécs, és haza… Aztán egyszer csak hopp, megvénültem, összetöppedtem, és elfelejtettek.

– Dehogy felejtettek.

– Na, jó, hagyjuk ezt.

– Nem akarlak vigasztalni, csak szeretni.

– Helyes. Különben mi van a hölgyekkel, miért nem látok röpködni körülötted senkit?

– Tónikám, manapság már nincsenek hölgyek, csak csajok. Bulák, bigék, muffok… ahogy akarod

– Hát ez döbbenet.

– Elmúlt az a régi szép világ.

– Egyrészt nem múlt el teljesen, másrészt, nem is olyan régi, harmadrészt, nem szebb, nem csúnyább, mint a többi világ. A lényeg ugyanaz.

– Lehet. És persze hogy röpködnek a klassz nők, de most nem érek rá. Néha egy gyors kuffantás infarktus ellen, és futás tovább.

– Látod, az kellett volna nekem is.

Ebben a pillanatban Lőrinc barát kettőt vakkantott, ami azt jelentette, indulni kell az esti sétára. Aztán ahogy kitárult az ajtó, kitört, futott egy lomha kört, szaglászott, rövideket pisilt, és mintha meggondolta volna az egészet, leült. Csak amikor Tóni kihúzta az utcára, akkor kapta el a vadász ösztön, néhány apró kör után mégis inkább mellettük kóricált.

– Ez a kutya velem együtt fog elpusztulni. Ahogy nézem, magamat látom. Egyre lassul, egyre levertebb, egyre szomorúbb.

– Te nem vagy szomorú.

– Dehogynem.

– Mitől?

– Öregszem, oda a hamvasságom, remeg a kezem, kopik az agyam, már eszembe sem jut, mire jó egy férfi. – Belekarolt az unokájába, ringatózva sétáltak.

– Nem akarod megírni az emlékirataidat? – kérdezte később Breki.

– Minek?

– Elfoglalnád magad.

– Én az öregségemmel vagyok elfoglalva.

– Ugyan már! Tele vagy pezsgéssel, emlékekkel, tapasztalatokkal.

– És?

– A sírba akarod vinni?

– Miket beszélsz?! Na, kösz.

– Most kell megírni, amíg kedved is van hozzá.

– De nincs kedvem.

– Hogyne lenne. Nem akarod elmesélni kalandos életedet a te kedves közönségednek?

– Kapd be.

– Segítenék.

– Senkit nem érdekel. Mindenki meghalt, aki emlékezne rám. Épp kezdek örülni, hogy levetkőztem az ostoba hiúságomat.

– Miért lenne hiúság? Majd nem adjuk ki, csak írd meg a dolgokat, hogy meglegyenek.

– Akkor meg minek? Olyan, mintha megírnám, és rögtön elégetném.

– Stílusos lenne. Ilyen a színház. Egy este, egy példány, búcsúelőadás…

– Ne temess te engem, jó?! Majd meghalok, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el.

– Épp, hogy éltetni akarlak. A színháznak tízkor vége, a nézők eltűnnek, a film elkopik-elpusztul, a könyv még mindig a legmaradandóbb Herr Gutenberg jóvoltából.

– Nem akarok maradandó lenni. Ha megölelsz, nekem az bőven elég.

Megálltak, megölelték egymást, Lőrinc barát kíváncsian rájuk sandított, és megnyugodva bandukolt tovább… De nem, mégis megállt. Kifejezéstelen tekintettel gyönyörködött bennük.

– Mindig át kell adni a tapasztalatokat, úgy megy előre a világ – bíztatta Breki.

– Mindenkinek magának kell megszereznie a tapasztalatokat, úgy megy előre a világ – állította meg az asszony.

– Na, mindegy, ne feledd szavaimat.

A rét szélén sétáltak, amikor az erdőből egy ötven év körüli férfi tűnt elő, futva közeledett feléjük. Meglepődtek, de látták, hogy csak egy kocogó. Lőrinc barát a farkát csóválta, Breki a férfit nézte, a színésznő leszegett fejjel várta, hogy elfusson mellettük. Amikor a férfi melléjük ért, lihegéstől elfúló hangon köszönt: – Jó estét. – Breki visszaköszönt, az asszony nem; mentek tovább.

– Ismered? – kérdezte Breki

– Nem…

– Miért nem köszöntél?

– Mondom, hogy nem ismerem.

– De ő nyilván megismert.

– Na, és! Nem fogok vadidegeneknek köszöngetni az erdőszélén.

– Látod, ez a fickó hozzád képest fiatal, és mégis megismert!

– Szerintem neked köszönt.

– Nö-nö-nö! – ingatta szigorúan a fejét Breki.

– Jaj, hagyj már békén.

Sokáig némán bandukoltak, Lőrinc barátot ugráltatták, amikor a távolban, egy sandán lecsalt kör után, újra feltűnt a kocogó férfi. Az asszony összerezzent: – Gyere, itt kanyarodjunk el! – Breki határozottan belekarolt: – Nem. Bevárjuk, és próbálj meg köszönni neki.

– Hát ez nem igaz!

– Nem áll semmiből. Szerep. Mosolyognod sem kell, csak egy halvány biccentést, vagy halk morgást.

– Ha sokat erőszakoskodsz, leköpöm.

– Jó, mindjárt ideér, köphetsz.

Az asszony megpróbált kibontakozni a fiú karjaiból, de az nem engedte.

– Breki, az istenit, miért csinálod ezt?

– Csak úgy. Szeretném, ha legyőznéd magad.

– De én nem akarom legyőzni magam.

– Mindjárt itt van…

A férfi mozgásán látszott, hogy meg fog állni. Látszott, hogy direkt előttük akar megállni. – Jó napot kívánok… – mondta elfúló hangon.

– Jó napot – bólintott Breki kedvesen.

Az asszony nem köszönt, nem is morgott, csak kelletlenül sóhajtott, és tartózkodóan nézte a férfit.

– Hány kört szokott futni? – kérdezte Breki.

– Áá, nem érdekes, ahogy bírom. Van, hogy nekikezdek, de aztán csak sétálok egy nagyot. – És rögtön belevágott a közepébe: – Ne haragudjon művésznő, Isten éltesse! Kamasz koromban olyan szerelmes voltam Önbe, hogy majd bele szakadtam. Aztán felnőve, csak szerettem, most meg, hogy öregszem, imádom, mint az életet.

– Miket beszél itt? – mondta az asszony szúrós tekintettel.

– Ne haragudjon, futok tovább, de olyan jó látni. Ön csodálatos. Olyan, mint régen. Mint mindig. Mint mindenben. Isten áldja! – Biccentett a fiú felé, és valóban, futott tovább. Hátra se nézett.

– Na, ehhez mit szólsz? – kérdezte Breki.

– Ez hülye!

– Miért lenne az? Csodált, rajongott érted, és még mindig.

– Ez beteges.

– Valóban, a szerelem betegség. De látod, túlélte. Ne hazudj magadnak. Tele volt az életed ilyen szerelmekkel.

– Az akkor volt.

– Persze, de az ember mindent elraktároz. És időnként megvendégeli önmagát.

– Mi vaaaan?

– Lazíts.

– Megöregedtem, vége az életemnek, a működésemnek.

– Ez így nem lesz jó. Újjá kéne születned. Ne hagyd el magad.

– Breki, nincs kedvem semmihez. Erőlködhetsz össze-vissza, hogy az élet szép, rázzam meg magam, de elegem van. Fáradt vagyok, elégtem.

– Hát erre most mit mondjak? Amíg él az ember, éljen! Ha elfárad, lepihen, aztán felkel.

– Na, gyere, te nagyokos!

Megszorították egymást, majd néhány lépés után az asszony halkan megszólalt: – Túl sok minden történt velem, nehéz vinni. Nehogy azt hidd, ha elmondja, vagy leírja az ember, akkor könnyebb lesz. Egy frászt. Csak fölrázod magadban. Felejteni kéne; de nem megy. Minden itt van egyfolytában. Minden. És ha véletlenül sikerülne is… Jaj, Istenem, Breki, akkor meg egyszerre kikanyarodik az erdőből és szembefut veled! Hogy a szarba került ez ide?!

Beletemette arcát az unokája vállgödrébe, és elsírta magát.

Breki magához ölelte, simogatta a hátát: – Na, jó, jó… Ismered ezt a fickót, igaz? Látod, tele vagy titkokkal, mesékkel, történetekkel, és csak aszalod magadban. Ki kell mondani, most ez a játék, egy nagy monológot kérek.

– Menjünk haza, tanulnod kell.

– Ma nem tanulok. Ma téged foglak hallgatni. Készülj, fellépésed lesz!


Alighogy hazaértek, felborult a rend. Breki a konyhában sürgölődött, az asszony gondolataiba merülve össze-vissza tett-vett, még át akart öltözni, de végül leroskadt a székre, erőtlenül hátradőlt, sápadtan meredt a plafonra. „Tényleg, mint egy premier előtt!” – gondolta szívdobogva. És ahogy az ’utolsó figyelmeztetés’ előtt is mindig: gyorsan összeszedte magát. Közben érezte, hajdani könnyedségét most nem a hiúság, a fölény, a főszereplők büszke magabiztossága gerjeszti, inkább az őszinteség vágya csiklandozta. Így kell ezt a mesét eljátszania. Kegyetlenül, önkínzóan, véresen. Csakhogy már a vér is elapadt. Talán pont ez segíthet, hogy túlélje a „fellépést”.

– …Szóval Balog Lacit szerettem, akivel a Főiskolán bolondultunk egymásba. Klassz srác volt, amit még az is fényezett, hogy majdnem az egész családja kint élt Nyugat-Németországban. Állandóan küldték neki a menő cuccokat, és valahogy Laciból is áradt abban a pokoli világban a lazaság, a szabadság, a könnyed vidámság. És én nem is tudtam/akartam szétválasztani, hogy mit szeretek benne, ezt a szabad szellőcskét, vagy őt magát? Szépek voltunk, nagy reménységek, fiatal sztárok. De menni akartunk, utazni, játszani a világban. Őt a családja is vonzotta, hívta, csalogatta, engem meg a lila álom, és az őrületes becsvágy. Halálosan biztos voltam magamban, a szakma üdvöskéjének mondtak, a nagy öregek boldogan mosolyogtak rám. Jókor és jó szerepeket kaptam, elkényeztettek, szárnyaltam. Lassan észrevettem, hogy Laci bohémsága mögött az a titkos, szorongató készülődés lapul, hogy megszabaduljon innen. Mintha az egész színházasdit csak azért csinálná, hogy segítségével elhagyhassa az országot. Óvatosan, céltudatosan és állhatatosan kereste a lehetőségeket, semmit nem kockáztatott. Kitalálta, hogy egy müncheni rendező segítségével felkérnek minket egy filmszerepre, így kiutazhatunk és leléphetünk. Csakhogy az itteniek sem voltak hülyék, mindenre gyanakodtak, lehetetlen feltételeket szabtak. Aztán az egész látszólag elaludt. Na, ekkor jöttem én. Agyafúrtan kikutattam a Belügyminisztériumban egy fazont, aki elintézte, hogy mehessünk. Csakhogy ennek ára volt. Elsősorban a testem, másodsorban az, hogy a pasas, Gáspár elvtárs (és még két „szakmabéli”: az egyik „tolmács”, a másik „gyártásvezető”) jött velünk mindenhova. Ez már itthon, a hosszú nekikészülődés alatt kínossá vált, mert Gáspár elvtárs lassan belém szeretett. Az ügy érdekében kénytelen voltam engedni. Már kint voltunk, amikor Laci rájött a huncutságomra, de ennek ellenére nem tudott csak úgy egyszerűen lelépni, kicsit azért engem is féltett, meg őt is zsarolták valamivel. Aztán egy nap mégis eltűnt a semmibe. Engem viszont sakkban tartottak a családommal. A forgatás leállt, hazajöttünk. Egy év kiesett az életemből. Terhes lettem. De közben a belügyes Gazsival alaposan megromlott a kapcsolatom. Ő nem akart elválni, én nem akartam a gyerekét, igyekezett beszervezni, hogy jelentgessek a kollégáimról, meg más szemétségek. A vége az lett, hogy megszültem a kis Gazsit, akit alig egy év után elvettek tőlem. Borzalmak borzalma következett. Többször jól összepofoztak, megrugdostak, megerőszakoltak, azt mondták megölik a gyereket, a színházi karrieremnek annyi, a szüleimet kikészítik, és ha csak egy szót is szólok, eltesznek láb alól, vagyis egyszerűen kinyírnak. Megölnek. Hogy értsem a dolgot, fényképekkel illusztrálva elmeséltek néhány történetet…! Választhattam, vagy végem, vagy eltűnök az országból. A lelki, érzelmi részleteket majd a jegyzetekben, a könyv végén. A jó kurva anyjukat! Alig bírtam összeszedni magam. Kaptam egy rövid éjszakát; na, nem a döntésre, a csomagolásra. Ha nincs ilyen verhetetlen természetem, öngyilkos lettem volna. Bőgtem egy rövidet, aztán összeszorítottam a fogamat, és határoztam. …Ezt hányás nélkül soha senki nem értené meg: fordultam egy nagyot, mély levegőt vettem, és elrúgtam magam a faltól.

Így indult nagy ívű pályafutásom; és rohadjanak meg, de ezzel a késsel a hátamban, mindent elértem, amit akartam. …Aztán látod, mire a végére jutottam, kiderül, hogy nincs menekvés, a múlt szembe jön. Kikanyarodik az erdőből… a fiam.

– Vagyis a nagybátyám…

– Hát az.

– Hogy tudtad meg, hogy a fiad?

– Filmkritikus lett, sokat ír, szerepel a TV-ben, és egyszer olvastam egy vele készült interjút, az interneten megtaláltam az életrajzát, így lassan összeállt a kép. Nagyon figyeltem! Nem tudja, hogy én vagyok az anyja. Az életrajzában azt mondja, nevelőszülők nevelték nagy szeretetben.

– Hú, Tóni, ez elég hihetetlen.

– És ez még csak az első felvonás.

– Jézusom, mi van még?!

– Na, csak kapaszkodj.

– Azért ha így rajong utánad, ahogy mondta, biztosan ízekre szedte az éltedet, és tud mindent.

– Nem biztos.

– Folytasd.

– Tehát egy pillanat alatt Németországban találtam magam. Összefutottam Lacival is, de már semmi közünk nem volt egymáshoz. Viszont az ő révén ismerkedtem meg Borisz Günterrel. Egy év alatt tökélyre fejlesztettem a német-angol nyelvtudásomat, rengeteget dolgoztam. Sok silány giccs volt közte, de minden évben sikerült egy-két nagy rendezőt, értékes filmet kifognom. Majd hatvannégyben, Berlinben, egy fogadáson mit látok?! A forgatag szélére húzódva Balog Laci, Borisz Günter és a belügyes Gazsi fesztelen barátsággal nevetgélnek, iszogatnak! Hoppá! Miközben én ócska bulvár darabok susnyásán át a művészetemet építgetem, a hátam mögött valami mocskos összeesküvés szövődik. Laci idétlenül röhögött, Borisz Günter zavartan tette az ártatlant, Gazsi meg boldog nosztalgiával mosolygott, mintha nem történt volna köztünk semmi rendkívüli. Kezdtem ocsúdni: ezek hárman az én gázsimból élnek, és a fene tudja, mit machinálnak a kontómra. Hiába faggattam Borisz Güntert, továbbra is ártatlannak mutatta magát, de a zavarát sem bírta leplezni. Döntöttem, veszem a sátorfámat. Irány az újvilág. Nem vonzott Amerika, de minél távolabbra akartam jutni ezektől. Közben meghalt anyu és apu, amit az áttelepülésem miatt csak a temetés után tudtam meg. Bár úgysem mertem volna hazajönni. Jó nevem lett kint, de amit a rendőrségen kaptam, az még ma is összeszorítja a gyomromat. Most már utánanézhetsz néhány emlékiratban, miket csináltak.

Borisz Güntert, a nagyapádat, egy jó ügyvéd segítségével sikerült sarokba szorítanom, úgyhogy anyáddal a hónom alatt álltam a berlini repülőtéren, és vártam a fájdalmas ellágyulást, de nem és nem jött a sírás. Sajnálni sem tudtam magam. Kőkemény voltam, akaratos, céltudatos, haragos és elszánt. Egy dologra figyeltem nagyon: hogy az érzékenységem, a játékosságom, a legbensőbb kis titkom sértetlenül átvészelje ezt a váltást is. Bár azt se bántam volna, ha lezuhan velünk repülő.

Szóval következtek az amerikai évek. Szisztematikusan kerültem a magyarokat, csatlakoztam egy kis színi stúdióhoz, és szinte a nulláról újra. Olyan volt, mint a főiskola utolsó éve. Csupa lelkesedés, szédítő tervek, hajnalig tartó hatalmas beszélgetések; megfiatalodtam közöttük. Tiszteltek. Én tanítottam őket, ők meg tanítottak engem – „Amerikára”. Hamarosan nagyobb sebességre kapcsoltam. Jöttek az ilyen-olyan filmszerepek, de inkább azokat a kis zug színházakat élveztem, ahol bele lehetett mélyedni a lélek rejtelmeibe. Ezek valahogy európaiabbak voltak. A többi meg ipar, gyári tömegtermék, ahol ritkán csillan meg az érték. Jó volt velük lenni, jó volt dolgozni, játszani, mégis taszított az a világ: a forgatag, az embertelen környezet, a bűnözés, a sok színes bóvli, az önhitt felszínesség, a méretek. Szerencsére megismerkedtem Williammel, akinek semmi köze nem volt sem a filmhez, sem a színházhoz, sem más művészetekhez, viszont igazi férfi volt, és jómódú, és nagyon nyitott, érzékeny, gondolkodó és derűs. A pénzének köszönhetően bárhova bejutott. Szerelemről szó sem lehetett, csak élveztük egymást.

Na, nem akarom az életemet elmesélni. Ez a máz, a felszín. Minden nap történt valami, minden nap találkoztam valakivel, minden nap egy picivel gazdagabb lettem (valóságosan és átvitt értelemben), és minden nap egy fokkal szomorúbbá is váltam.

Elhallgatott. Lehunyta a szemét. Folytatta magában tovább, szavak nélkül. Remegett. Breki lágyan megfogta a kezét: – Baj van?

– Maradj egy kicsit. Muszáj megállnom. Annyi minden gomolyog bennem. …Semmi közöm ehhez az emberhez, hiába a fiam. Úristen, hogy lehet ez?! Micsoda ócska kurva vagyok én.

– Ne mondd már!

– Nincs mentség. Nem érdekel az egész, hidd el, mégis fáj.

– Persze, hogy fáj, de rántsd ki magad.

– Brekikém, szét vagyok én már rángatva. Nyugalomra vágyom. Nincs kedvem élni. Ha gyorsan jönne a halál, mennék azonnal boldogan.

– De látod, még nem akarják.

– De, de, majdnem sikerült. Úgyhogy nem tudom, most mi ez az egész?!

– Még nem kellesz nekik.

– Pedig ez már a sokadik kísértés volt.

– Na, tovább, mondd tovább!

– …Hatvannyolcban a DEFÁ-tól kaptam egy forgatókönyv tervet. Faust átdolgozás, kissé modernizálva. Csak az író és a stúdió összekülönbözött, és mindketten visszaléptek, pedig Laurence Olivier lett volna Mefisztó. Bernben találkoztam vele, egy hatalmasat beszélgettünk. Sosem foglalkoztam a kihagyott szerepekkel, de ez a mai napig bűvöl. Olivier az mondta, nincs női Faust, bármit meg lehet csinálni, de ne bohóckodjunk; szóval csak ki akart bújni. Aztán miután nagy nehezen összehozták a találkozót, levettem a lábáról. Hajnalig ültünk a szálloda halljában, az egész olyan volt, mintha valóban a pokolra szálltunk volna, és persze a mennybe. És én győztem. Éjfélre nagyjából elkészültünk a szereppel, jött az alászállás. Kihasználtam a helyzeti előnyömet: önmagamat adtam. De ilyen mélységeket, és katartikus pillanatokat soha, még színpadon sem éltem át. Folytak a könnyeink. Hajnalra pedig lelkileg-szellemileg felépítettük, és kristály tisztán előttünk állt a film. Már csak egy jó dramaturg, rendező, vágó kellet volna. Nagyon fájlaltam, mégis, az az éjszaka, magunkban, közönség nélkül, a legnagyobb alakításom lett. Egyszeri, megismételhetetlen, az életem. Játék és valóság. A filmben már nem is tudtuk volna reprodukálni. Mindent bevetettem, hogy elvállalja.

– Lefeküdtetek?

– Ó, épphogy nem! Pedig nehezemre esett, elhiheted. De azt későbbre tartogattam.

– És?

– Mit és?

– Összejöttetek?

– Többet nem találkoztunk. Mondom, nem lett semmi a filmből. Utána még váltottunk néhány levelet. Talán megvan valahol. Pontosan látta ki vagyok, mi vagyok, mire vagyok képes; ki-be léptem magamból, és nagy volt a kísértés, hogy minden titkomat kiterítsem. De ahogy a határ előtt ő is megállt, én sem lebbentettem föl a szoknyámat. Pedig alaposan felbolygattam. Csakhogy boldog lélekkel nem köt üzletet Mefisztó.

– Boldog voltál?

– Mindenféle voltam. Néha túl kemény. És szép, tehetséges, erős. Ilyenkor úgy adja magát az ember, hogy elvesz. De akit egyszer megroppantott az élet, az már óvatos. Ezt láthatta bennem, ezt az árnyékot a boldogságom mögött. Hát, majdnem elcsábultam; mégis, a szerepet jobban akartam.

– Látod, ezt az éjszakát kéne megírnod.

– De minek, Brekikém? Írogassanak csak az írók, nekem elég, hogy megtörtént. Azt hiszem, ő írt valami könyvet, kíváncsi lennék, megemlítette-e ezt a találkozásunkat? Mindenesetre az egyik levelében összefoglalta, mit gondol Mefisztóról, a szerepről, önmagáról, vagyis Mefisztó drámájáról. Mert ez a történet nem csak Faustról szól, szerinte Mefisztó küzdelme is. Nem egyenlő eséllyel, nem azonos szinten, összeütközésük mégis sebeket ejt, nyomokat hagy, igazi küzdelem. Bár az ördög számunkra ugyanolyan sérthetetlen, mint az Isten, szándékában-hatásában azért bennünk marad, belénk ragad. Össze vagyunk kötve vele. Szétárad bennünk, akár a rák, már belőlünk beszél, bennünk döglik. Ennek hangsúlyai már irodalomfilozófiai kérdések. Ki mit akar kihozni a témából. A megsemmisüléstől az isteni hatalomig, az ember isten-szerűségétől, az Isten ember arcúságáig tele feszítő kérdésekkel. De leginkább én lettem volna benne, az én életem, az akkor még tündöklő nőiességem, a titkaim…

– Elmondhatnád végre, hogy mik a te titkaid!

– Soha. Senkinek. Még neked sem.

– Sírba akarod vinni?

– Oda!

– Akkor az nem titok, hanem szégyen.

– Nööm. A varázs elmondhatatlan. De aki megérdemli, megsejtheti.

– Misztikus vagy.

– A frászt. Tavasszal a kórházban, haldoklásom egy nyugalmasabb délelőttjén, óvatosan kitárult a kórterem ajtó, és megjelent egy fiatal, igen szemrevaló kispap. Gondolom, anyád küldte, bár tagadja. Leült az ágyam szélére, megfogta alélt kezemet, majd elsüllyedtem. Mondom neki, drágám, te is most jössz az ágyamhoz, amikor már használhatatlan vagyok! Aranyosan elpirult. Szerintem egy óra alatt többet tanult, mint öt év alatt a szemináriumban. Demonstráltam neki, mi az a gyónás. A végén már remegett a szája. És el kell ismernem, tényleg jól esett az egész, – még ebben a formájában is. Talán neki is. Aztán rohamosan javulni kezdtem. Na, és mit hallok a minap! Ez a szegényke, nem sokkal a találkozásunk után, kiugrott a reverendából. Jaj, jaj, én ezt nem akartam. Nyilván csak jókor voltam rossz helyen, vagy fordítva: rosszkor, jó helyen, és nem én döntöttem föl a dominót, csak ráfújtam. Mégis, kicsit hasonlított a szituáció arra a svájci éjszakára, Olivier-vel. …Istenem, keverd meg az egészet, – de eljátszanám!

– Gyerünk!

– Ó, már késő. Ki írná meg, ki lenne Faust? Bele is halnék!

– Keressek írót?

– Elment az eszed? Vicceltem. Én színészként befejeztem.

– Tóni, engem ne kábíts. Jobban ismerlek bárkinél.

– Hagyjuk abba. Nyugalomra van szükségem. Te meg fölzaklatsz.

– Figyelj, én nem vagyok dramaturg, se pszichológus, se orvos. Én az vagyok, akit a legjobban szeretsz az emberek között.

– Az vagy, Brekikém.

– Szóval, ha nehezedre esik is, teljesítsük egymás kívánságát.

– Miben mesterkedsz?

– Elmondom, de ne válaszolj rögtön. Hagyd, hogy leülepedjen, vagy lezuhanjon a mélybe.

– Azt hiszem, lehetetlent fogsz kérni.

– Ne mondj semmit. Csukd be a szemed és gondolkozz.

– Na, ki vele.

– Találkozni kéne a fiaddal. Meghívjuk valamelyik nap.

– Sejtettem.

– A fájdalmakat nem lehet eltörölni, de halványítani, feloldani igen.

– Nem erről van szó. Ezt már így visszük át, ahogy van.

– Csak egy találkozás, mindenféle kötelezettség nélkül.

– Azt meg te honnan tudod? Nem akarok új lapot nyitni. Ez már szépen beállt. Így marad. Ezt a témát egyszer s mindenkorra befejeztük. Nekem csak egy lányom van.

– Jó. …És mit szólnál, ha csak úgy meghívnánk, mint egy rajongódat. Elszállna a boldogságtól.

– Te játszol velem.

– Legyen játék.

– De ez nem játék, te bolond!

– Tónikám! A legnagyobb alakításod lehetne!

Az asszony szó nélkül felállt, kiment a konyhába. Vizet ivott. Odalépett a konyha ablakhoz, fejét az üvegnek nyomta. Hallotta a fiú lépéseit a kövön: táncolt mögötte.

– Ördögi vagy, tudod! – suttogta maga elé.

– Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…

Megfordult. – Olyan dologra kényszerítesz, amit nem szeretnék.

Megölelték egymást. A fiú az asszony fülébe súgta: – Lángpallossal fogok melletted állni!


A férfi ’művésznőnek’ szólítja az anyját. Kezet fognak; az unokaöccsével összemosolyog. Mielőtt bemennének a házba, egy pillanatra mindhármuk agyán átfut, hogy milyen képtelen játék ez, és mennyire nem tudják a végét. Talán nem is kellett volna beleugrani.

Túlságosan sok minden kavargott bennük, nem készültek mondatokkal. Az asszony kissé elfogódottan tesz-vesz, takarékosan és eszköztelenül bánik gesztusaival. Látva, hogy a férfi figyelmes udvariasságából mennyi lazaság árad, összeszedi magát, koncentrál, – ez itt az ő története! Nem, nem csak az övé, de nem akarja kiengedni a kezéből.

Vár. Fegyelmezi magát. Lassan megnyugszik. Engedi, hogy a férfi beszéljen, hallgatja Breki sandán ártatlan hangját, nem nagyon figyeli, mit mondanak, hagyja, hogy szavaik mossák-simogasák várakozását.

A férfi a filmjeiről beszél, látta mindet, szeretne könyvet írni róla, a művészetéről. Bevallja, hogy már több fejezettel elkészült, alapos kutatómunkát végzett. De a jóváhagyása, illetve egy nagy beszélgetés nélkül nem akarja. Az asszony elhárítja. Szívesen elolvassa, korrigálja az esetleges tárgyi tévedéseket, de többre nem vállalkozik. Lezárta az életművét. Már csak azzal a különös időszakkal foglalkozik, ami a haláláig tart. Breki hümmög, a férfi sajnálkozva tudomásul veszi visszautasítását, bár olyan gazdag a sajtóanyag, hogy áthidalható a kitérés.

Váratlanul csend lesz. Mindhárman hallgatnak. Az asszony, ölében összekulcsolva kezeit a szobák messzi félhomályába néz. Majd lassan a férfi reá nyíló szemébe mélyed.

– Maga a fiam.

A férfi bólint és halkan mondja: – Tudom.

Az asszony leereszti tekintetét, kezével jelezi, hogy beszélni fog. Kivár. Aztán folytatja. Ura a hangjának.

– Nem akartam én ezt a találkozást, Breki erőltette. Felnőtt, józan emberek vagyunk. Ne kenegessük itt a vért. Én, amennyire csak tudtam, rendet raktam, és lezártam a múltamat, tulajdonképpen befejeztem az életemet. A memóriám még viszonylag jól működik, de már másra figyelek. Lehet, hogy túl hideg és józan vagyok, ami nem csak a természetemből, hanem a körülmények kényszeréből is adódik. Nem szeretném bántani, hiszen maga nem tehet semmiről. Meséljen, hallgatom.

Csend. A férfi, a szituáció természetéből adódóan fölényben van, mégsem él vissza vele, sőt! Nagyon finoman és visszafogottan, szinte zavart szerénységgel elmosolyodik. – Bevallom, engem elsősorban a csodálatos tehetsége, és a művészete érdekel. Sosem gondoltam Önre másként. A véletlen, vagy a sors úgy hozta, hogy Ön az édesanyám, és amikor filmjeit néztem, volt némi kísértés, hogy a kettő mélyen és zavarosan összekeveredjen, de végül nagyszerű alakításai e személyes vonatkozás fölé magasodtak. Én nagy szeretetben, harmonikusan működő családban nőttem föl; mikor kiderült az igazság, már védett voltam a kihívással szemben. Rajongtam Önért már akkor is, amikor még nem tudtam, hogy az édesanyám. Aztán egy rövid időszak következett, amíg a múlt kirajzolódott, bennem pedig nem változott semmi. Az örökbe fogadó szüleim édes gyermekükként neveltek. Az apám sem jelentkezett soha, azt se tudom, él-e még? …És ne vegye neveletlenségnek, de most, hogy találkoztunk, tulajdonképpen nehézzé vált folytatnom az Önről szóló könyvet. Ugyanis el kéne hallgatnom olyan személyes motívumokat, amelyek valamennyire értelmezik, ill. magyarázzák alakításait, hiszen élet és mű, tudjuk, összetartozik.

– Magára bízom ennek a cezúrának a diszkrét kijelölését.

– Mindent elkövetek.

– Köszönöm.

– …Udvariatlannak tartana, ha most az imént felkínált lehetőséget visszanyújtanám, és én kérném arra, hogy meséljen? Nem a filmesztétának, nem egy memoár írónak, hanem… szóval… a volt fiának.

Az asszony alig láthatóan megrándul. A férfi és Breki dermedten figyel. De az asszony szilárdan kezében tartja a pillanatot. Elmosolyodik; lazán és pontosan beszél. – Maga aztán nem kispályás, – így mondják manapság, Brekikém? – A fiú bólint.

– Na, mindegy már – megpaskolja unokaöccse térdét –, ő ugratott, de én ugrottam. …És vajon miért? Ezen töprengek napok óta. Mi szükségem van erre a találkozásra? Ha akárki lenne, nem lenne érdekes, de így?! Talán kegyetlennek tart, lelketlennek, szívtelennek. – Felemeli a kezét, hogy a férfi ne szakítsa félbe. – Ne misztifikáljuk ezt a helyzetet. Mint csecsemőt elvették tőlem, és ha harcolok magáért, valószínűleg megölnek. Kegyetlenül kettévágták az életemet, két választásom maradt – az életet választottam. Örülök, hogy átvészelte ezt a traumát. Eddig azt hittem, én is túléltem; de a gond most kezd kibontakozni.

– A legcsekélyebb mértékben sem szeretnék problémát okozni. Vagy olyan helyzetbe hozni, hogy…

– Nem erről van szó – vág szavába az asszony. – Az „ősbűnt” én követtem el, amikor lefeküdtem az apjával, szerelem nélkül, érdekből, azért, hogy kijuthassak az országból. Ez azonban nem törli el az összes többi aljasságot, ami velem történt. Magának szerencsére adódtak igazi szülei, úgyhogy nekem most nem kell fölhasítanom a szívemet. Remélem, ért engem. Megöregedtem, az életem végén járok, kezdek bezáródni. Vagy igényt tart a szívemre?

– Kérem, ne haragudjon rám. Vétlen vagyok ebben az ügyben. Valószínűleg a legártatlanabb. Nem kérem a szeretetét. Tiszteletem Ön iránt és a művészete iránt töretlen. Puszta létezésem a bonyodalom.

– Nem akarom bántani – mondja az asszony meleg, de határozott tekintettel.

– Ó, nem bánt. Egyáltalán nem bánt – válaszol a férfi szelíden.

Csend. Minden visszakerül a helyére, elmozdítva, megfogdosva, de megoldatlanul.


Fáradtan készülődtek a lefekvéshez.

– Brekikém, már nincs kedvem, sem erőm beszélgetni, majd holnap átrágjuk. Aludjunk – megölelte a fiút, megsimogatta az arcát és bólintott.


„Most kéne meghalnom (súgta maga elé a sötét szobában), ez az a pillanat. Mert széthasad az agyam. Jaj, csak most ne, ezt még el kell intézni. Ezt végig kell gondolni. Kedves, tisztelettudó gyerek. Hogy figyelt! ’Az apám sem jelentkezett soha, azt se tudom, él-e még?’ Szerencséje volt a nevelőszüleivel. Öleljem meg, és mondjam neki, hogy drága fiacskám? Ez kellett nekem, utolsó napjaimra?! Minden filmemet látta, mindent tud rólam. Erős. Erősebb nálam. Mert szeret. Ez az ereje. Azt is kibírta, hogy nem öleltem meg. Ő sem akarta. De, akarta. Talán akarta. Végülis mibe kerül? Megölelem. Szüljem meg még egyszer? Az visszacsinál mindent? Hogy sírt, amikor elvették. Istenem! Most nem halhatok meg. Még nem. Találkoznunk kell újra. Nyugalom. Ne gondolj semmire. Aludj.”


Az erdő szélén találkoztak, egy kis tisztáson, a turistáknak készített, földbe vert rönk-asztal mellett. Friss, langyos szél tekerőzött a fák között, vakítóan sütött a nap. Az asszonyon sötét napszemüveg, nyakán-fején könnyű, szürke sál. Az egyezség szerint Breki megvárta a férfit, aztán elhajtott.

– Majd hazasétálok, vagy hazavisz. Csak hagyj magamra, ha már belehajszoltál ebbe a lehetetlen szituációba.

– Ebben a „szituációban” én egy őrzőangyal vagyok, nem az ördög.

– Na, menj már, majd elmesélem, ami rád tartozik.

– Minden rám tartozik. Minden az angyalokra tartozik. Ha nem meséled el, akkor is tudni fogom. A szeretet kint és bent, kimondva vagy mosolyogva, ugyanaz.

– Szervusz!

Breki, megpillantva a férfit, elé ment. – Majd hozd haza, ha hagyja. Vagy hazasétál – mondta halkan.

Az asszonyon bár napszemüveg volt, de nem nézte a férfi arcát. Nem fogtak kezet. Nem akarta megérinteni. Arra gondolt, ha véletlenül elhangzik az a szó, hogy ’mama’, föláll és kifut az erdőből. Ezen halványan és idegesen elmosolyodott. A ’fiam’ szó már valahogy másként csengett a fülében, de ugyanolyan hamisnak érezte. Úgy döntött, ez lesz az utolsó beszélgetése ezzel az emberrel. Bűnei megcsontosodtak, szenvedései, fájdalmai a helyére kerültek, feloldozást, megbocsájtást nem óhajtott. Minden jót és rosszat megkapott és kiharcolt az életben, ami csak megillette.

A férfi kedvesen és szelíden figyelt. Udvariasan várta, hogy az asszony megszólaljon.

– Nem kenhetem Brekire ezt a találkozást, és magát sem szeretném megbántani, de úgy érzem, nincs sok értelme. Legfeljebb annyi, hogy még egyszer visszatekintsünk életünkre, és megbizonyosodjunk döntéseink korrigálhatatlan helyességéről. Mindenesetre azt tudnia kell, hogy derűs kiegyensúlyozottsága megnyugvással tölt el. Én meg vállalom a ’gonosz’ szerepét, de a bűnbánatra már nincs erőm, sajnálom.

A férfi bólintott, majd változatlanul nyílt tekintettel ezt mondta: – Nem akarom vallomással terhelni. Csak azt szeretném elmondani, milyen nehéz és összetett az ember boldogsága. Én szeretem Önt, szinte szerelmes vagyok magába. Pontosabban a művészetébe. A szerepeibe, az alakításaiba. Katartikus élményeim. Szellemi szerelem ez. Abszurdum. Mert csak bennem teljesedhet ki. Nincs visszajelzés, ölelés. Az egész csak káprázat. Nekem azonban az életem része. Ráadásul egyoldalúságát még az is megtetézi, hogy Ön nem csak a szerepek mögött rejtőzik, hanem mint anya is rejtőzik, vagyis nincs. Újra és újra jelzem, ez nem számonkérés, vagy zsarolás. Beteljesületlen szerelem, de mégis szerelem. Ezt kaptam ajándékba, ilyen ajándékot kaptam az élettől, a sorstól. Megbecsülöm, gazdag vagyok, nem vágyom többre. Amikor először megpillantottam futás közben, gondolkodni kezdtem, hogyan köszönhetném ezt meg Önnek, illetve hogyan gazdagíthatnám Önben ezt az ajándékot valahogy úgy, hogy átérezhesse a boldogságomat, de ne kelljen viszonoznia. Szinte lehetetlen. Mintha a boldogság mindig fájdalom is lenne. Ön egy kemény, fegyelmezett asszony; és a magam módján én is az vagyok. Szeretetem méltóságát uralom.

Az asszony fölvetette fejét és a férfi szemébe mélyedt, de nem vette le a szemüvegét. Hosszú másodpercekig nézték egymást. Tudta, ha marad, bőgni kezd, de legalábbis ellenőrizhetetlenül elérzékenyül, amit már fáradt lenne szépen eljátszani. Ezért lassan, ösztönös fenségét realisztikusan megvillantva felállt, eligazította nyakán a sálat – már menekült volna, csak valahogy a szerep nem engedte – , félig a férfi felé fordulva halkan ennyit mondott: – Köszönöm. – Intett, hogy ne kövesse. Kényelmes, de határozott léptekkel elindult haza. „Függöny!” – nyögte maga elé. Hosszú méterek után, rekedten suttogva ezt mondta: „A francba, ekkorát még sosem buktam!”


Egy hét múlva, éjjel, álmában halt meg. Breki, a lánya és a fia úgy döntöttek, hogy temetés helyett gyászmisét tartanak, a hamvait pedig a kertben elássák. Tehát kétszer találkoztak még így hármasban. Bár mind a két találkozás csöndes és szeretetteli légkörben zajlott le, a férfi elhatározta, hogy nem fog kapcsolatot tartani velük. Nem azért, mert semmi közük nem volt egymáshoz, vagy mert ne lettek volna szimpatikusak egymásnak, – hanem kis közösségüket, ebben a megdermedt formában, az asszony magával vitte a halálba. A férfi úgy érezte, ezzel a magában felállított érinthetetlen sírkővel tiszteleghet leghűségesebben az asszony művészete előtt. Szerelmét megőrizte, szabadságával megajándékozta. De a halál sötét mélységétől semmilyen formában nem menthette meg. Lelkük két szomszédos, de külön kaptárban várta a Fensőbb Erők ítéletét/kegyelmét.


 

89 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page