top of page

BÚCSÚ FERNANDÓTÓL (Deli Mihály verse)





BÚCSÚ FERNANDÓTÓL


Drága barátom, Fernando!


Amikor felszálltam a vonatra

és egy héten át zakatoltam Lisszabon felé

még nem gondoltam, hogy találkozásunk valamiféle időutazás lesz

Mindenhol megállhattam volna, nem kötött semmi

Muszáj volt elindulnom; kicsit elfáradtam, vagy túlégtem

A közállapotok is kivetettek magukból

Hányingerem lett a politikától

(hogy értsd: a sunyi hatalom már titkolni sem akarja magát

eddig a hétköznapokban kígyózott, most felállt szembe)

Ültem a kupéban, elereszkedtem

Vázlatokat írtam útközben, semmi komoly

Szakadozott, csomózódott, újraszövődött az idő

Bécs, Zürich, Párizs, Madrid…

Nosztalgikusan ellenőriztem a helyszíneket

Inkább olvastam

Rilke muzsikált bennem finom kőrajzaival

Exupéry simogató villámokkal a meglovagolt felhők közül

Pilinszky ideg hangocskáján lélekpengetésével

Mindannyiunk fölött Hamvas Béla szellemi világköpenyét suhogtatta

Csuang-ce és Faulkner Vilmos kézen fogva, fegyelmezett hangon

az ősvulkán mélyéből üzengetett…

Mit is mondhattam volna mindezekre?!

Ráleheltem, letöröltem, s kinéztem az ablakon

A Pireneusokon átkelve, már a verseidet lapozgattam


(jegyzet)

Fél Európát keresztülvonatozva

a valóságon és a képzeleten túli találkozásaink

megbolondítva az időt újra és újra kalandra ingerelnek

Lisszabon utcái, kávéházai, a Tejo partja, az óceán illata

egybekeverednek írásaiddal

és a történelem linearitásának mérges gombócával:

Európa második nagy háborúra készülő álságos nyugalmával

a háború után szétvert és leigázott Magyarországgal

a huszonegyedik század világméretű hanyatlásával

atomizált lelkünk egymást kereső/taszító bolyongásával…

Ó, ó, ezek együtt, és még mi minden!

Hát csoda, hogy inkább Feléd zakatolok ezzel a gőzössel?!

Ahogy Odüsszeusz is megtette a maga útját

Felnőttünk, megöregedtünk (meghaltunk)

Újjászülettünk

Lábnyomunk, életünk, ultraibolya leheletünk

a tengervíz mosta fövenyen virtuális emléket hagy

Hiába keltik (vagy észre sem veszik) hírünket:

porszemek vagyunk itt, a ménkűbe!

Sokkal többet kell dolgoznunk lelkünk igazán, veszendő státuszán

Időnként ránk borul a világ, csontig lever, tán el is veszejt

Aztán a teremtés kukaca csak-csak rágni kezd

és lassan felpörög a ringlispíl (minálunk körhinta)

Ízek, illatos szelek, zenék, zavaros és igaz indulatok gomolyognak

Beszállunk, versmértéket/imákat/kódexeket hujjogunk

Izlandtól Isztambulig

Gibraltártól Murmanszkig

Bretagne-tól az Uralig

karácsonyra készülünk, sírunk/siratunk, jól bebaszunk

és reggelre szétrúgjuk a táncházat

Bárhol kilépünk és vissza, a lét kuncogva bevár

könyörtelenül bekap, szétrág, lenyel

Méhéből Jónásként, közös akarattal újjászületünk

Hozok egy üveg szilvapálinkát

Készülj, azt meg kell kóstolnod!

Majd kiülünk Európa partjára (nálatok a Tejo)

Azonnal felborítjuk a racionalitás asztalát

Késeinket megmártogatjuk egymás szívében, beleiben

Aztán a felesek szárnyán komolyra fordítjuk a szót

Néha, de egyszer igazán, ki kell menni a szikla pereméig

Megkockáztatva a végzetes zuhanást

Már maga az út is a végzet árnyéka

Minden erről a készülődésről-közeledésről szól:

bolyongásaink a városban, a zsúrok, a konferenciák

nyálas-gennyes forradalmaink, izgatott szerelmeink

magányos hősködéseink és hős magányaink

szóval ez az összefabrikált fekete-rózsaszín élet

bárhogy kolorizáljuk is… –

Elszótlanodunk a végére!

Talán éppen ezt jövök megbeszélni Hozzád Lisszabonba

Kevés szó, takarékos mondatok, sok hallgatás

Finoman, s aztán következetesen le kell zárni, ami megnyittatott

Elsimítani, észrevétlen maradjon

Hiúságunkat eltaposni

Érett lelkünket megszakajtani

Életrajzodban azt írják

fiatalkorod végén, hazatérésed után, el sem hagytad Lisszabont

Látogatásaid Hungáriába a kettőnk titka…


…No, erre nevetve-legyintve koccintottunk

(a jogdíjak lejárta után, utólagos engedelmeddel

íme, szűk körben elárulom e beszélgetéseinket)

Még csak annyit:

mikor este kezet fogtunk, és elváltunk a szállodánál

abban szomorkásan megegyeztünk

hogy a magány délibábjának lerombolásával, nem nyertünk semmit

Ugyanis mire tükrünkről lekapartuk a foncsort, s erőnk elveszett

kifosztva ajánlhatjuk magunkat:

vihetnek az emberek, az Istenek, bárki

aki kapja marja, téphetnek, osztozkodhatnak

bebalzsamozhatnak, elfeledhetnek, – kit érdekel!

Magányunk rabsága/szabadsága véget ért!

Ezen a mérlegen imbolyogva indultál hazafelé

Aznap este a szálloda erkélyén aludtam

Néztem a csillagpettyes eget, és azt számítgattam magamban

hol lehet Európa lelki köldöke

amelynek gyűrűjén áttörhetünk a kacagányos öröklétbe

Kissé elcsigázott, részeg is voltam elővarázsolni a szellemi térképet

Különben is, nem mindegy…?!

Mindenhol ott van, ahol vagyunk!

Ez az a pont, amit megnyertünk, s amit majd elveszítünk

akárhogy forgolódunk a időben

Nagy mese…!


Ég veled, barátom!













72 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a