Czigány Edit: Egy elmaradt kosáredzés, 1956

Az első osztályt végeztem a gimnáziumban, amikor 1956 nyarán a bátyám is hazajött Szegedről a nyári szünetre, és suttogva mesélte, hogy az egyetemen szervezkedés van, titkos összejöveteleken politizálnak.

Anyám rémülten kérdezte, hogy: „Csak nem vagy benne te is, fiam?” Mire a bátyám kicsit tompítva az egyenes választ, azt felelte, hogy: „Mindenki benne van.”

Forró nyár volt, szép hosszú ősz. Megkezdődött az iskola. A báty visszament az egyetemre, én a gimnázium második osztályát kezdtem el. Sok új tantárgy izgalmasnak ígérkezett.

Kosárlabda különedzésre jártam, mert - elég magas lévén -, benne voltam az iskola kosárlabda csapatában.

Október 23-án, kedden délután is vidáman lóbáltam a sportszatyrot, útban a „gimi” felé, az esti edzésre.

A gimi előtt összetalálkoztam a csodálkozó sporttársakkal, akik jelentették, hogy elmarad az edzés, nem tudni miért, nincs a tanár, az öltöző zárva. Jó páran megörültek a váratlan szabadságnak, hiszen a szülők úgy tudják, hogy edzésen vagyunk, nyugodtak, lehet lógni két órát.

Ihaj, csuhaj, indultunk is a főtéri cukrászda felé. Cukrászdába, moziba sem lehetett beülni tanári engedély nélkül, de most rossz fát akartunk tenni a tűzre a váratlan szabadidőben.

Nagy nevetgélés, csivitelés közben haladtunk a Főtér felé, csakhogy váratlanul hatalmas tömeg állta utunkat a Tanácsháza előtt. El nem tudtuk képzelni, hogy milyen kommunista ünnep lehet kedd délután meghirdetés, csinnadratta nélkül.

Feltűnt, hogy mindenki az eget nézi. Légi bemutató van, vagy mi a fene? Mi is felnéztünk, hát a 3 emeletes Tanácsháza tetején lévő hatalmas, esténként mindig kivilágított vörös csillagot szereli három munkás.

Elképesztő! Most romlott el kedd délután? A tömeg teljesen néma.

Ez egy film?

A szerelés befejeződik, és a három munkás a tető széléhez evickélteti a kötőfékjeitől már megszabadított csillagot. Majd „vigyázz!”-t kiáltva a tömegnek, meglódították. Nagy csattanással érkezett az utca kövezetére.

Ekkor felüvölt a tömeg, némelyek vehemensen rugdosni kezdik. Majd mindenki megindul a szovjet emlékmű felé. Ott megismétlődik a jelenet a vörös csillaggal.

Így vonultunk az OTP-hez, és minden középülethez, amelynek tetejét csillag díszíti. Így érünk késő este a rendőrség elé.

Lelkesen hömpölygünk a tömeggel. Ilyen boldogságot, erőt, ragyogást, időtlen mámort még soha nem éreztünk.

A rendőrség előtt megállt a tömeg. Az épület sötét volt: vagy néptelen, vagy ott sunyítottak a hatalom kiszolgálói a sötét ablakok mögött, kezükkel a puskák ravaszán.

A kapu előtt egy teherautó állt, a platón egy svájcisapkás, szőke, jóképű egyetemista fiú állt „gitárral” (dobtáras géppisztollyal) kezében, és beszélt a tömeghez. Csak foszlányokat kaptunk el. Békés magatartásra intett, és arról beszélt, hogy a főváros lángokban áll, és ők, miskolci egyetemisták élelmiszert gyűjtenek a felfordulásban ellátatlan pesti lakosságnak.

A tömegben egyszer csak odafurakodott apám, alig ismertem meg félig önkivületi állapotomban, odasziszegte, hogy „örültek vagytok, itt lőhetnek is,” és hazavitt.

Így jártunk iskolába. Nem volt tanítás, a tanárok a tanáriban hallgatták a Kossuth Rádiót és Szabad Európát, néha bejöttek az osztályba a hírekkel.

Nem kellett fegyelmezni, hirtelen felnőttünk, komoran ültünk a helyünkön.

Mindenki érezte, hogy ez a lázadás gyönyörű, de halálosan végzetes.