Czigány Edit: Önéletrajz – bezsúfolva néhány sorba

Háborús gyerek voltam. Az emberiség „hősies” soros attrakciója, a „dicsőséges” 2. világháború alatt születtem. Nem idegen számomra az égő repülőgép látványa, amint találatot kapva, fekete csíkot húz maga után az égen, zuhanás közben, egy osztrák kisvárosban.

Az sem, hogy tehén-istállóban, földön is lehet aludni, menekültként, orosz katonák nőt kereső elemlámpájának fényében.

Sőt, az sem, hogy szőnyegbombázott, osztrák vasútállomáson, találatot kapott, két végén égnek meredő sínen álló vonatban üldögélve kell imádkozni a Teremtőhöz az életért.

Szép kis fogadtatás a Föld nevű bolygón!

Csak sajnos nem lehetett visszafordulni, hogy „nem ilyen lovat akartam!”

Talán nem is akarhattam.

Majd az álszent, „üdvözítő”, sátáni kommunizmus hazug szegénységében kellett iskolába járni, tanulni a hazugságok áradatát, megkülönböztetni tudni a tapasztalt valóság igazságától.

Nem sikerült átnevelniük. Örökre lázadó gerilla alkatom, és persze a szülői „kettős” nevelésnek köszönhetően, örök ellensége, gúnyolója maradtam a hazug, képmutató emberpéldány magatartásának.

Történelmi élményem 1956.

Hálás vagyok, hogy megélhettem. Csak ennek az élménynek köszönhetem, hogy nem tudok teljesen azonosulni a Vörösmarty-sorokkal:

„az emberfaj sárkányfog-vetemény

Nincsen remény! Nincsen remény!”

Ilyen boldogságot, erőt, mámort, időtlen ragyogást még soha nem éreztünk, mint abban a tizenhárom napban.

Ekkor tapasztaltam meg a szolidaritást, a bajtársiasságot, talán a szeretetet, a humánumot, és egy pici reményt is: a legfejlettebb, ragadozó főemlős is – habár ritkán de – képes a NEMESre, a JÓra.

Könyvízű, szabályos folytatás. Egyetemek – magyar-történelem szak, majd könyvtár kiegészítő szak, szerelem, házasság, zűrös politikai küzdelmek.

Munkahelyek: gimnáziumi tanárság mellett belemerülés a magyar és világirodalom gyönyörű vadonjába, amatőr színház segítése angol könyvfordításokkal.

Angliai emigráns báty segítségével egy éves angliai tanulmányút, londoni nyelviskola.

Kóstoló a vágyott Nyugatból. Egyrészt Anglia valósága, másrészt a színes, nemzetközi diáktársadalom által közvetített ismeretek újdonsága, áradata. Varázslat, távlatok, sokszínűség, a Teremtés bőséges palettája.

Sokan megkérdezték tőlem később itthon, hogy: nem akartam-e kint maradni?

Egyszerű válaszom: Nem! Magyar emigráns nem lennék sehol.

Részletes válaszom: Én rendpárti, merev, szűrőkkel felruházott, migráns-ellenes kövület vagyok. De ezt tudom magamról, és már nem szövetkezem link, „ahogy lesz, úgy lesz” hobókkal. Szeretek térben, HATÁROK közt élni. Nem vonz a VÉGTELEN SEMMI!!!

Nekem KELL a határolt tér. Engem megtartanak a határok. Nekem szükségem van saját házra, saját kerítésre, saját falura, saját városra, saját országra, saját HAZÁRA!

Most itt élek még a 21. század Európájának közepén, az ezeréves Magyarországon, az egyetlen ország a világon, amely köröskörül saját magával határos. Szomszédságában épp háború dörög, lövik Ukrajnát, és bárhonnan, bármelyik szomszédját lövik, minket lőnek.

Nem tudom,a Teremtő milyen sorsot szánt ennek az országnak, ennek a népnek, de mintha nem erre a világra valók volnánk...