Czigány Edit: Tájkép szüret után, tankokkal – 1956

Otthon, a rádióból tudtuk meg, hogy Pesten kitört a forradalom, teljes a káosz.

13 napig tartott az eufória. Szép, hosszú ősz volt. Még november 4-én, vasárnap is mézes, meleg napsütés volt. Anyámmal egy szőlőhegyre mentünk „böngészni”. Ez szüret után, az otthagyott, ott felejtett csüllöngő szőlőfürtök összeböngészését jelentette, kései csemegének. A nagyobb szőlőt birtokló rokonok megengedték a szegényebb rokonoknak az ingyen lakomát.

Az egyik rokonnak a pesti országút melletti dombon lévő szőlőjében hajladoztunk, a tőkék között, kosárral a karunkon.

Egyszer csak iszonyatos robaj közeledett, mintha földrengés rázná a szőlőhegyet. Mikor már fülsiketítővé vált a csattogás, dübörgés, az országút belátható kanyarjában feltűnt az első orosz tank. Majd a többi, sorban, egymás farába ragadva. Az óriási acélhernyó-szörny ágyúcsövei az égnek meredve rondították össze az arany ősz kék egét.

Földbe gyökerezett a lábunk. Amit sejtettünk, megtörtént. Megy a monstrum eltaposni a benzinpalackos gyerekeket. És itt kell nézni tehetetlenül a diadalmas felvonulást! Pedig egy napalm bombával milyen jól el lehetne találni innen a hegyről az egész százlábú férget!

A domb másik oldalán, a gerincen túl el is lehetne rejtőzni fedezékbe. Ha egyáltalán szükség lenne rá – ha a meglepetéstől bármire is képes lenne az acélféreg.

Szép képzelgés.

Nem volt maradásunk, összekaptuk magunkat, és a domb másik oldalán leereszkedtünk.

Otthon egy hang nélkül zuhantunk térdre, az ágy fölötti szentkép előtt.

---

Rémes hírek a rádióból.

Az oroszok szétlőtték a fővárost, nemcsak a laktanyákat. Emeleteket taroltak le, ahol „forradalmárokat” sejtettek. A magyar katonaság egy része átállt a forradalmárokhoz, onnan kerültek fegyverek hozzájuk.

A kormány folyamatosan, több nyelven kért segítséget a rádión keresztül, de üres szavaknál többet nem kapott.

Nagyon jó volt Nyugatnak ez a „hecc”, az orosz birodalom belviszálya gyengítette az ellenséget, esze ágában nem volt akár pénzt, akár katonát áldozni ilyen piti ügyekre. A sakktáblán egy gyalogveszteség ide vagy oda, mit számított?

A kormányt, Nagy Imrét és körét cakk-pakk elszállították az oroszok Romániába, házi őrizetbe.

A főváros eleste után vidéken – főleg a Dunántúlon – még izzottak kis őrlángok, zsarátnokok. Kis fegyveres csoportok tartották magukat, és gerillamódra aprították a váratlan helyzetbe került betolakodókat.

Kis rádióadókról sugározták a segélykérő szövegeket, de már mindenki tisztában volt a reménytelen véggel.

Sokan elestek, még többen menekültek Nyugatra a jobb élet reményében.

A zűrzavarban nyitva volt az osztrák határ, volt olyan osztálytársam, akinek az apja háromszor jött vissza Ausztriából újabb „szállítmányért”.

Én nem terveztem disszidálni, s a szüleim fejében sem fordult meg a távozás gondolata. Nem gyávaságból, hanem mert ebben a fertőzött, tönkretett állapotában is ezt az országot tartottuk hazánknak.

A bátyám viszont eltűnt. Apám vonat tetején, teherautó-stoppal levánszorgott Szegedre, de már nem találta a fiát a kollégiumban.

Annyi bizonyosságot sikerült szerezni, hogy többedmagával kiköltöztek a kollégiumból, és az egyik évfolyamtárs nagyobb lakásában fontolgatták éjszakánként a disszidálás lehetőségét. Annyi bizonyos, hogy Szegedről elment, de hogy hol kötött ki, él-e egyáltalán, az nem.

Az oroszok razziáztak, válogatás nélkül bekerítettek utcákat, és az összes ott lévőt elvitték a SZU-ba.

Anyám egy hét alatt megőszült.

Végül, hosszú hetek múltán egy vadidegen fiatalember zörgetett az egyik utcai ablak redőnyén, és a kinéző anyámnak átadta a bátyám levelét, majd bemutatkozás nélkül eltűnt.

A levél egy osztrák lágerben íródott.