Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 251.

 251.

Sokszor kételkedem, megéri-e a világot

annyi szenvedéllyel szeretni, amennyit szenved

tőle az ember: ha nem fogok vissza istrángot,

nemcsak elragadhatnak lovak, de kútba eshet

az egész rakományom szekerestül, lovastul:

megmarad-e ki-mi vagyok kicsapongás után

változatlan, vagy már eltávolodtam magamtul

és új életet új ember kezd tétova bután?

Sokunk olykor elhordja irháját valahonnan,

de nem veti le, vedli kígyóként bűnös bőrét,

hanem megpróbálja kijavítani azonnal

a csorbát, visszaállítva tiszta lelke őrét.

Kicsik vagyunk, „nagy csak az isten”, de elrontani

könnyű óriási jelentőségű eseteket,

ezért tiszteljük a hagyományokat, bontani

pezsgőt együtt szokás, megülve az ünnepeket.

Dolgozz, alkoss szorgalmad korlátlanul vezetve,

de ilyenkor is munkád vezérfonala legyen,

hogy pihenj, amíg érik termés, köt beton, vetve

a mag, elképzelésed hozzá illő színt vegyen.

És emelkedett lesz érzésed, lelkesedésed,

mert ha te vagy a mintád, senkit sem utánozol,

elegendő az ember magának: nyereséget,

ha eredeti vagy, méltán mindenkinek hozol.