Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1271.

1271.

Egy és sok, vagy egy és egész – a viszonyunk a többi emberhez nem választás

kérdése valójában, de hamis tudattal határozott véleményt mondunk,

s kiállunk amellett, hogy a sok már maga az egész, vagy hogy a kevés is sok,

sőt vannak olyanok, akik önmagukat teszik az egész helyére bátran.

Bizonyos helyzetben ez nem lehet kérdéses, verseny közben például nincs mód

egyenként vagy csapatként mást képviselni, mint magunk, mert vannak a többiek,

vagy az egyéni életünk vége felé sem tudunk cserélni senkivel, hogy

helyette mi élnénk tovább, más egyének viszont tovább fognak élni, mint mi.

S az az egész, amiről itt szó van, a meghatározója emberségünknek,

s a felmerült kérdés, hogy mennyi emberre van szükségünk hozzá, hogy elérjük

saját teljességünket, milyen hatásösszességre, hogy egészként hasson ránk,

de csak hitetlenek között, mert istenhívők ismerik az isteni egészt.

A felszínes válasz szerint már minden ember befolyásol bennünket, aki

ma a földkerekségen él, hiszen lépten-nyomon találkozunk a hírekben

velük, sohasem tudhatjuk, holnap kit dobnak elénk véletlen történések,

s ezek figyelembevételével kell élnünk, kialakítva válaszunkat.

A mélyebbre néző válasz szerint elég sok ember nyüzsög körülöttünk, hogy

azt higgyük, mindenki, aki velünk él, egynyelven beszélünk, azonos ízek,

szagok a kedvenceink, az iskoláink hivatalból igen hasonlóak,

tetszik, nem tetszik, egy nemzet gyermekeiként növünk fel s éljük életünket.

Ám vannak – kevesen – olyanok is, akik kiváltságosnak érzik magukat,

igen kis csoport által meghatározottnak, felé elkötelezettnek, mert

még ésszerűnek is látszik így vélekedni, így cselekedni, érdeket

sosem feladni, s abból levezetni követendő erkölcsi útmutatást.

De ezen a ponton belép sok tényező, ami a képet megbonyolítja,

sima irigység is erős mozgató, de még elkötelezettebbé tesz az

igazságérzet, amely önzésnek kiáltja ki, ha ki nem az egészt nézve

teremtené meg magát, annak szolgájaként, ha egyszer mindenben tőle függ.

Szélsőségessé válik mind az egyéni, mind a csoportönzés mesterkélt váddal,

egy-egy emberre lebontva sikeres csoportja üres haszonélvezését

s nemzeti önzésnek tekintve csoportsikert egész emberiséghez képest,

aminek szolgálatára ezek a kritikusok felesküdtek, de talmin.

És azért hamis az eskü, mert átugorja az emberi tapasztalatot,

hiszen korlátozott számú és méretű emberegészek fedik le a földet,

amint a földkéreg is táblákra töredezett, de sokkal kisebb adagok

alkotnak itt élhető kölcsönösséget, hol a természeté a főszerep.