Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 277.

 277.

„Szedd össze a tojást!” – hangzott el anyámtól,

s én kalandos útra indultam az óltól

a szalmakazalig, mert sok helyen fészkelt

a tyúksereg, egyéni helyet keresett.

Többen a jászol alá szerettek tojni,

vagy a nyúlketrecbe lehetett pakolni

a napi egy adagot, s még volt sok helyütt

szétszórtan a portán, nehezen lett együtt

félszakajtó termés. E tojáskeresés,

hasonlít, tán mintája lett, mai kevés

húsvéti gyermek-hagyománynak, találni

kerti fészket s benne ajándékot várni.

Eme vágyak a lélek mélyére ásnak,

mint én is örültem mindegyik tojásnak,

de tudtam, ki, s ha meleg, hogy nemrég tojta,

gyermekünk csak hallja, hogy a nyuszi hozta.

A párhuzam annyiban is sántít, vallom,

sikert átélni naponta jobb volt, s hallom

bennem a tyúkok hangját, élem nyüzsgését,

örökmozgó kapirgálásuk élményét.

Nem szabad lemondani régi világunk

felidézéséről, s azt úgy kitalálnunk,

jó tanulságnak saját körünkből véve

előzményt, hozzá kötődve, mint a kéve.