Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 991. (helyesbítve)

991.

Növekedés és rugalmasság az élet két legjobban jellemzője,

de aztán mégis előbb az egyik áll meg, aztán a másik is veszít

legkedvezőbb állapotából, legalábbis látszatra és felszínesen,

azaz nem eszmeileg, hanem anyagilag nézve, mert egyébként

elvont értelme a két fogalomnak kimeríthetetlenséget mutat.

Itt hirtelen most annyi mindent érintettünk, hogy egy élet nem

lenne elég megválaszolni kérdéseit, mert azok vannak, hiszen

hogy sem a fák nem nőnek az égig, se az emberek örökké, csak

egy bizonyos korig és magasságig, máris agytörő lenne, ha nem

néztünk volna már a gének körmére, illetve hatásának a végére.

Ennyiben megállapodhatunk, hozzátéve, hogy amit egymásra

rakó növekedésnek mondunk, a teljes kifejlődésünk után ugyan

megáll, de valahogy mégis tovább növünk, és alkatrészenként

lecseréljünk bennünk, rajtunk szervezetünket, észrevétlenül, de

már a régiek is tudták, hogy a testünk 7 évente egészen megújul.

Hogy némely része még hamarább is, szintén nem túl érdekes,

mert tovább kell lépnünk a rugalmasságunkat megtekinteni,

hiszen itt is látszik, hogy a testünk frissessége, fiatalsága csak

felszín, hiszen viselkedésben, akaratban inkább észrevetten,

vagy csak öregen mutatunk ebben legtöbbet, azaz türelemben.

És ha már az érzelmi–eszmei síkon vagyunk, itt a növekedés

szintén határtalan befogadásból származik, ám nem biztos,

hogy ennek nincs korlátozása, hiszen világnézet-függő lett

a legtöbb ismeret, amit elfogadunk vagy elvetünk, mert vagy

erősítik, vagy ütik, addig megtanultak, jól elképzeltek körét.

Itt kellene már igen korán belépni a rugalmasságnak, de azt

bevonni nem is olyan könnyű, hiszen előbb szilárdan meg kell

épülnie a nézetrendszernek, bizonyosságokig jutni, hogy ahhoz

képest a kiegészítőt, valami eltérőt el tudjunk fogadni, netán

elvi síkon teljesen újat, azaz megváltoztatni alapoktól mindent.

Mert hát, valljuk be, mi értelme lenne a tudás keresésének, örök

növekedésének, ha nem lenne helye, nem tudna tovább bővülni,

mert a sok-sok új ismeret között egyre több lenne, sőt a többség,

ami eltér az addigiaktól, különben nem lenne új, egyre inkább

szembefordulva velük és igényelve az ismeretek új rendszerét.

Új és régi viszonylata, kapcsolódása tehát kulcskérdés kell hogy

legyen minden műveltségben, ám a korosztályok helyett inkább

a nemzetséget kell alapcsoportnak venni, ahol három vagy négy

nemzedék is egyszerre megszólalhat, képviselve a maga érdekét,

meglátásait, és van mód megegyezésre jutni a különbségekben.

Megismerni a másik álláspontját nélkülözhetetlen a sajátunk

megítéléséhez is, és éppen ama növekedési és rugalmassági

tapasztalatok bősége, illetve hiánya lehet a mérce, ami révén

én a többiekét, ők az én nézetemet megítélik, megítélem, így

belátva a téves út lehetőségét és elvetve, vagy a célravezetőt.

De épp az üdvösségét megismerve, kidolgozva, és elvállalván

érvelve mellette, hogy másokat meggyőzzünk róla, teljesedik

ki tudásunk és képességünk igazán, átadható alakra, mert ha

csak magunkban morfondírozunk, naplónkba írunk sok bölcs

tanácsot az utókornak, aligha jut el oda, vagy lesz érdemes rá.

Nem véletlen tehát, hogy utánzással lehet a legkönnyebben és

legjobban elsajátítani a szükségeseket, s ami során a tanítóban

felmerülhet a tanítandó jobbító változtatási igénye, tanulónak

pedig adódik a kívülről jövő tekintet bíráló többlete, hogy ő is

hozzá tegye az élethez, amit sikerült neki magában megérlelni.