Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1015.

1015.
Mintha létezne egy szintvonal az életünkben, mi fölé és alá
megy a szinuszgörbe, egyszer magasba tör jókedvünk, máskor
mélységekbe száll alá a lelkünk, ha tudományosságot hiszünk
égbe szállni, tudománytalanságot pokolban botorkálni, mintha
e kettősség áthatná a létünk, és kívüle talántán egyet se lépünk.
Valljuk be, nagy hajlamunk van mindent vagy fehérnek, vagy
feketének látni, így színtelenné tenni világunkat, és még a jó és
rossz keret is lecsupaszítás, annak csontvázát, lényegét véljük
benne és általa megragadni, mi azonközben végig rejtve marad
előttünk, mert „fakó minden teória, és zöld az élet aranyfája”.
De legalább arra figyeljünk fel, miként vonjuk elméletünk alá
az egész mindenséget, és kié lehet ez az elmélet, mikor is vált
isteni kinyilatkoztatássá, miután nem lehetett rajta változtatni,
azaz milyen alapon hivatkozik ma bárki a sok tudományágra
külön-külön, ha egyhelyről, a mi felfogásunkból jön minden.
Itt is megvan a kettős út, előre és visszafele, vagy a kezünkben
lévőből, vagy a talpunk alattiból, szembeszökőből indulunk ki,
vagy gondolati magot, hagymát bontakoztatunk ki, bontunk le
egyediségekre, előbbi cél felé fut, utóbbit célszerűség táplálja,
mintha ez út kétoldalán nem is a világ végtelensége virágozna.
Hogy rajta mettől meddig megyünk, ezt próbáljuk feszegetni,
meghosszabbítani, de elménk azonnal a világ szélébe ütközik,
bár eme lépéshez az egész emberiség története szükségeltetett,
mi csak a végén, manapság lett oly nagyképű, hogy önmagához
méri, emberi csúcshoz vezetőként a korábban eltelt összes időt.
Ezért is letaglózó a sejtés, hogy utánunk is lehet majd valami,
s a bizonyosság, hogy előttünk is volt, egyénileg még társaink
miatt elég jól kezelni tudjuk, de az emberiséget és a világot már
szinte lehetetlen szemléletünktől megszabadítani, és így valós
viszonylataiban elgondolni, mert ahhoz nincs semmi fogódzónk.
Hogy nincs-e, vagy van, világnézet függő, és ismételten tisztán
a tétel és kétely kettőssége mutatkozik, ha világfölöttitől várjuk
a megoldást, a másik oldal lehetetlenséget kiált, mert ők csupán
az anyag természetétől várják, mondván, annak van ismeretlen
kihatása is sok, így képzelet és hithiány lesz viszontvád ellenük.
Van aztán az az álláspont, hogy a szintvonal csak elvi, eszmei
belátás, minthogy a világ közepén, végtelenség középpontjában
állunk, honnan egyenlő távolságra van legkisebb s legnagyobb,
s ha nincs vége sehol, az a semmit semmisíti, hozzá kell végre
szoknunk, hogy évszázezrek tapasztalata túl tud lépni önmagán.
Olyan ez, mint mikor okosság és butaság, magyarázat és a tompa
megmagyarázatlanság, tudomány és csodahit szélső alakja helyett
azt tekintjük valóságnak, amit teljesen megragadni se tudunk, se
leírni, észokokkal ellátni, de mivel jelzéseit fogni tudjuk, közben
belenyugszunk, hogy nem vagyunk képesek értékelni és besorolni.
És ezzel visszatérni látszunk az örök emberi érzéséhez, hogy van
nálunk határtalanul nagyobb, csakhogy nem nagyság lesz irányadó,
ahogy kezdetekben volt, minek később földi hatalom bújt a bőrébe,
hanem a korlátlanság, amit megcéloztunk már egy idő óta, de nem
természet ellenében, hanem segítségével, ha sikerül amazt levedleni.
Így aztán reménykedhetünk, hogy talán eme nagy mai fejlettségben
megengedtetik nekünk úgy látni a világot, ahogy van, még legkisebb
részében és legnagyobb kiterjedésében is, de főként önmagunkban,
ahol tehát nem kell megvonni a határt, a -tól, -ig s mettől-meddiget,
hanem szabadsággá érlelve a tudást, meglássuk a földön járó Istent.
Comments