Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1019.

1019.

Maradjunk annyiban, hogy nem tudjuk, hordoz-e önmagában

is közölnivalót a fény, vagy csupán azt, amiként tárgyainkról

visszaverődik, azaz annyit tudunk csak feldolgozni, ahonnan

ilyen minket elér, ami szüntelenül bővül, így a mindenséget

végtelennek látjuk, s kicsinység a fényalkotók határáig terjed.

És minthogy a fénynek is, mint minden részecskének, már elég

jól meghatároztuk a természetét, nagyságát, sok tulajdonságát,

ahol nem találtunk közlésre utaló külön adatot, Szentgyörgyi

Albert se benne lelket, bármeddig boncolta is az embert, talán

ha fényalkotórészek közé belátnánk, tudnánk meg erről többet.

Erre azonban csak feltételezésként gondolhatunk, nincs mód

kísérletekkel megragadni, így fény által hozzánk közvetlenül

eljuttatott tájékoztatást emlegetők, „megfejtők” is valójában

hasbeszélők, építenek egy olyan eszmevárat, honnan ágyúval

lövik bevallatlan feltevésrendszerüket a tudatlan hallgatóikra.

Ám a világ végtelenségében nem hinni kell, hiszen már-már

lépten-nyomon tapasztaljuk, azazhogy a teremtett végessége

régi korok gondolkodási maradványának, akkori színvonala

termékének látszik, viszont nem nyugszik az ember, lehetőn

ha továbbgondoljuk, világok nyílhatnak ismert világon belül.

Hogy kívül is, arra nincsen sem képzelőerőnk, sem gondolati

utunk, pedig elvi létmódokként mégis felvetődhetnek, illetve,

mint azért a szabad lelkek mondják, kiket önnön adottságunk

nem korlátoz teljesen, a világok közötti világok, a rajtunk is

áthatoló, keresztező egyéb szerveződések létezhetnek bátran.

Visszatérve a fényalkotókhoz, egészen új terep nyílik meg, ha

ezt részletezzük, hiszen másként kell legyen ott minden, mint

a felszínükként jelentkező fényen látszik, összetevői rendszert

alkothatnak, s még az is lehet, hogy külön-külön lépnek be a

világ tárgyaival való kapcsolatba, összegződésük jut hozzánk.

S ha már itt tartunk, ki kell arra is térni, hogy minden anyagot

alkotó részecske végsősoron a fényhez hasonló és ugyanolyan

belső világa lehet, amelyek együttese ő maga, és megvannak a

sűrűsödései, csomósodásai, egyesülései is igen erős kapoccsal,

amit a fény nem mutat, de amiről ő majd visszaverődik felénk.

Visszajutunk a legviszolyogtatóbb témához, amikor a fénynek

valami tudatosságot tulajdonítunk, és vannak is, akik ki tudják

belőle olvasni üzenetét, mondanivalóját, mintha az nem saját

elméjükből fakadna érzelmeiktől fűtve, és egyébként tényleg,

sajátos kísérletek eszesnek, akarattal bírónak mutatják a fényt.

És innen jön, hogy minket messze túlszárnyaló észnek tartsuk,

mondják, már csak a fénymennyiség határtalansága okán is, de

emlegetett összetevők még nagyobb száma, mozgásszabadsága

miatt inkább, hogy behálózzák a mindenség alatti mindent oda-

vissza, minélfogva egyszerre bejárják, ismerik a múltat s jövőt.

Amiben azért észrevehetjük földhözragadt, emberies, azaz saját

gondolkodási képességünk kivetítését, merthogy a végtelenség

számunkra tényleg felfoghatatlan, ezért csak-csak beforgatjuk a

fényalkotókat valamilyen visszatérésbe, és éppen hozzánk, hogy

gyakorlatilag kényelmesen kiszolgálják megismerési igényünket.

Ezért lehet jótanács magunknak, hogy amint a logikai látszólagos

ellentmondások esetében található olyan tágabb tekintet, ahonnan

felgöngyölíthető a megoldhatatlanság gyökere, higgyük el, hogy

felvetéseink csak minket érdekelnek, mégha a válasz a javunkat

szolgálja is, de a fény ettől még nem kutyánk, jól elvan magában.