Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1036.

1036.

Létezésünkhöz születésünk szükséges, amint a halál meg

elveszi, ezt azonban csak onnan tudja mindenki, hogy látta

másokon és magára veszi, nem is tehet mást, úgy gondolja,

mert kivételt még nem adott a világ, de hogy ez alól a világ

sem kivétel, már csak következtetés, nem mindenki vallja.

Mert e kiterjesztése tapasztalatunknak mára már talált ugyan

sok bizonyítékot, a hőhalál elmélettől a végtelenül nem tágul-

hatás miatti összeroppanásig, de mindig fennmarad a kérdés,

mi volt előtte, s hová lenne a világ, semmi-e a semmi, hiszen

ez szüleink esetében nem merül fel, van testük, lesz holttestük.

A mi fogódzónk a lelkünk szellemi természete, hogy nemcsak

testünk egészének összhangjaként kiváltódó mivoltunkról van

szó, hanem a többi lélek szelleméhez is kapcsol bennünket, s

e viszonylat túlmutató is lehet halál utánra és születés előttre,

de nemcsak a többiek felé, hanem a szellemiség szülője felé.

Akit szükségtelen megszemélyesíteni, ha személyiségünknek

a forrása, de addig azért persze sok mindennek kell történnie,

hogy egyediségből egyéniséggé, majd személyiséggé legyünk,

mi miatt gyanús, hogyha e kezdeti hiányosságaitól eltekintünk,

csak következetlenül gondolhatunk öröklétre vele kapcsolatban.

Épp ez a kulcs annak tüzetesebb vizsgálatában, hogy a szellem

forrása micsoda, csoda-e, vagy várható és visszavezethető rá,

sajátos eredménye kifinomulttá váló, elmévé levő agyunknak,

vagy kívülről kapva növekedéssel beüzemelendő, különbségét

az ember saját adottságai okozzák, de mi a háttérben ugyanaz.

És hogy ez a hatás nemcsak ránk érvényesül, hanem bizony az

egész világunkra, az egész világmindenségre, nemcsak létezők

léthez való viszonya mutatja ezt, így tehát ott kell lennie kezdet

és vég mögött, fölött, alatt, előtt és után, hanem éppen e szellemi

végtelenség az, amit a világunk mint legsajátabbat nekünk mutat.

Az anyag rendezettsége, ereje kimeríthetetlensége másként nem

magyarázható, még fel se fogható, csak ha tudatosságot vélünk

benne vagy háta megett, mely akarat érvényesítése külön kérdés,

s örökké tevékeny teremtőt, gondviselőt tételez fel, aki világterv

birtokában volt eleve, amit aztán a létbe helyezéssel kivitelezett.

És a legkisebb részecske is tudja azóta a dolgát, és olyan kemény

szükségszerűséggel teljesíti, hogy ha be akarnánk avatkozni az

atom alatti világ működésébe, vegyük fel előtte az utolsó kenetet,

mert nem elég felkötni hozzá okosság alsóneműjét, a szerencsét

is be kell venni a számításba, mert csak egy kockadobásunk van.

Ennyit ugyan már tudhatunk, ebből azonban nem a megállásunkat

határozzuk báván, amit viszont a régiek, bár kevesebb tudással, de

mindegyre megtettek, hanem tovább lépünk vagy az Isten felé, akit

minden hatalommal felruházottként önigazolásunkra tartunk, vagy

belecsúszunk a kísérletezés beláthatatlanul mélységes ingoványába.

Mert valójában gondolatkísérlet az egész, olyan bonyolult és nagy

az összetevők száma, viszonylati lehetősége, ráadásul szemlélődő

eszközünk egyúttal beavatkozás a folyamatokba, nem tudjuk, hogy

azokat mennyire megváltoztatva kapjuk róluk a híradást, mit aztán

kiszámolt létezővé alakítunk, mitől annak még nem lesz testi léte.

Így tehát az ember korlátok között kódorgó lény marad ezután is,

ha nem vigyáz értelmére, értelmetlenné növesztett fáitól nem látva

az erdőt, de ha nem akarna túljárni a világ eszén, nem tesz annak

meghódítására kilátástalan lépéseket, sokkal tovább juthat a maga

kijelölte úton, amibe beleszólni nem hagy már rajta kívülállóknak.