Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1037.

1037.

A könnyed csapongás is lehetne élete a művészeknek,

ha nem nehezítené életünket a mulandóság ránk vetülő

árnyéka, és nem akarnánk sokkal többet azonnal, mint

ami adott, amihez mintákat keresünk, de nem az élettől,

hanem a művészetből kapunk, ám ahol semmi sem drága.

Már mitológia égbe felemelte az emberi tulajdonságokat,

hogy kedvére tegyen elnyomónak, elnyomottnak egyaránt,

azzal, hogy a bűnt, bár büntetéssel sújtva, megengedte, de

következmények ostora mindig a szegények hátán csattant,

míg gazdagság hősöket szolgálva fegyverben csúcsosodott.

Őket utánozta hát a művész, példaképül állítva szobrukat,

félistenek járkáltak a földön, és a megmagyarázhatatlant

képviselve olyan világot rendeztek be nekünk máig szóló

üzenettel, ahol a valóságot torzító függöny leplezi el, és

a beletekintés nem mennyországba visz, hanem pokoljárás.

Hiszen ugyanazt ugyanazzal lehet megragadni, művészet

nem tükröt tart a tanulságokat visszaadva, hanem hamis

magyarázattal szolgál rosszra, mi köztünk pislákol mindig

s néha lángra kap, kíméletlenül felégeti berendezettségünk,

kigúnyolja a jót, és tomboló tort tart a régi emberség fölött.

Aztán újat hirdet, ábrázol, ajánl és népszerűsít, eleinte még

szinte üresen, mégis szájbarágósan, kitérni sem lehet előle,

színházzá lesz az egész világ, bohózat leginkább, ha nem

lenne tragikus az eredmény kilátása, mikor fogy ki szufla,

testi erő és szellemi türelem, s pukkan ki, robban léggömb.

És ennek a felelőssége is a művészé, akihez odasorakozik

tudós, történész és a hadianyag feltalálója, hogy ne kelljen

a hatalomnak a népelnyomással külön foglalkoznia, eszmei

meggyőződés magját kell kicsíráztatni köztük, hittel tölteni

fejüket történelmi távlatokról és legyőzhetetlen hadseregről.

S még csak azt sem mondhatjuk, hogy hazugságról van szó,

mert mindez igazabb, mint hogy esőtől nedves lesz a föld,

s napsütés hamar kiszárítja, hiszen még a kiszámíthatatlan

felhős eget is kiküszöbölik, a természettörvényt paranccsal,

hogy mindig legyen belőle eső, sose takarhassa el a Napot.

Az ilyen minden kételkedést kizáró meggyőződéshez pedig

nem a tudós érvelés, hanem a művészeti művek szereplőivel

való lelki azonosulás vezet, így hát a művész kettős hurokba

dugja fejét, amelyet sikertelenség esetén el is veszíthet, más

oldalról tudja, hogy valójában lehetetlen kifejezni valótlant.

Példa rá Petőfi, aki 200 éve lépett a létbe megszületés révén,

majd lánglelkű költő lett, s közben csepűrágó sorsú színész,

és forradalomig vezette az eszmélődést, hogy mennybe vigyék

nép és nemzet ügyét, de mozgalmukat leverette még nagyobb

erőt mutató, de magát eltakaró szerveződés, s költőnk elbukott.

Mert megvan mindennek a jól elrendezett kapcsolatrendszere,

még ha annak igazságosságát mindegyre kizárják is, s egyaránt

szenved, aki erre rámutat s elbukik, vagy nem mutat rá s erkölcsi

vesztes lesz, ha nem is ugyanolyan sorssal, mint előbbi, mert igaz

hősként tekintünk arra, aki magát feláldozta, s árulóként amarra.

Ezért olyan kétséges kimenetelű hát a művészsors, mert meg

kell barátkozni a gondolattal, hogy megalkuvás nélkül gyakran

elmarad a siker, és árulást kockáztat, aki mégis át akarja törni

hallgatás fala helyett szakadék felé tartó szekértolás kényszerét,

ezért olyan legyen a műélvezetünk, hogy értékeli e háttérhatást.