Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1134.

1134.

Honnan máshonnan, mint egymástól tudhatjuk,

amit tudunk, felülünk eleinte még

kétely nélkül élet órjáskerekére,

átszelve világunk érthető közegét.

Aki tanít minket, azzal bizonyítja

igazát, hogy működőképes és hasznos,

eközben erkölcsös és szép, amit tanít,

s kézzelfoghatóan valósághoz passzos.

S ez csak távlatosan tud érvényesülni,

nemcsak az időben, hanem a tér terén,

messze kell tekintenünk és sok szempontot

egyszerre figyelembe venni, nem elég

pillanatnyi élvezetet, talmi sikert

hajszolni, mert hitünk hamar összeomlik,

éppen tanultakban, de erre játszik rá

sok megtévesztés, s kísértésbe torkollik.

Hogy tagadjunk meg addigi ismeretet,

hisz’ szemmel láthatóan ellentmondásban

van az erőt mutató folyamatokkal,

kezdjünk végre hinni és utazni másban.

De az az erő és gazdagság máshonnan

származik, mint aki rendelkezik vele,

meg kell néznünk, miként áll abban a helyzet,

lehet-e egyetemes cél eredete.

Meddig csak szólam mondott hivatkozása,

van-e benne tényleges hozzájárulás

létezés-értéshez, élet-javításhoz,

leplezzük le, hogyha szentséget-árulás.

Mert nemcsak afelé kell legyen kritikánk,

hogy ki és mit tálal gyerekeink elé

oktatási-nevelési feladatát

végezve, haladjon naprakész szint felé,

hanem korlátozni kell vállalkozóként

magunkat szintén, közösség-szereplőként,

törvénnyel, ha szükséges, mert komoly a tét,

ne kockáztassuk utódaink jövőjét.