Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 316.

 316.

Nagy szerencsénk, hogy vannak fiatalabbak,

akik elvégeznek rajtunk kifogó munkát,

egész nap megállás nélkül úgy rohannak,

mint mi régen: örökös szennyest szapulják.

Nagy szerencsénk, hogy vannak mások világon,

s olyanokat tesznek, mit mi sose tudnánk:

asztalunkra, életünkbe lét-virágot,

ismeretlent köszöntve: nevük se tudnánk.

Szeretni kellene őket mindenáron,

megismerve őket és gondolva rájuk

ez sikerül is: lépjünk át én-határon,

szeretteinken túl őket is megáldjuk.

De egy körön túl ezt már nem szorgalmaznám:

halványabban figyelünk felfedezőkre,

meg akik az új kütyüket programozzák,

élőbb, ki leteszi tejünk a lépcsőre.

Nagyszüleink korában még a társaság

tájékozódni adott elegendőt és

amire nekik szükségük volt egyáltalán,

ma fordítva van: hír kelt fel érdeklődést.

Tőlünk távoli érdekek fogalmaznak

és teljesítenek célokat, bennünket

nem kérdeznek, pedig nincs értelme annak,

nem szerencsénk kétséghez adni vérünket.