Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 416.

416.

Isten áldását magán tudónak hitték

régente a sikert, s kudarcot is hozzá

kötöttek: akaratával ellentétes.

Vele lett valami igazzá, gonosszá,

mert életünket s cselekvés-keretünket

általa meghatározottnak ismerték,

benne sok-sok ismeretlen tényezővel:

ártó villámcsapás, jószerencse vendég.

Mindennek előnye abban nyilvánult meg,

hogy körülmények hatalma elkülönült

az ember által befolyásolhatóktól,

ahogy a templomban férfi s nő külön ült:

másként kezelték a lehetetlenséget,

másként néztek szorgalommal elérhetőt,

előbbi nem keltett bennük feszültséget,

utóbbi jelentette az örök nyerőt.

Midőn embersokaság lett úr a földön,

tulajdonságait isteneknek vélték,

háttérbe szorítva természet-korlátot,

mindenható hitben szétszakadt a mérték.

Azóta növekszik bizonytalanságunk:

mi vihet szakadékba s mi megtehető,

újat erőltetünk a végtelenségig,

keresve, léleknek s testnek mi ehető.