Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 461.

461.

Úgy kapaszkodunk a régiségbe, hogy nem

vesszük észre, mert eleven hagyományként

él bennünk, szinte ösztönös késztetésként,

mindaz a naptári ünnep, előírás,

amivel színessé tesszük az egyhangú

mindennapokat. Sokszor fordítottan jön

vissza hozzánk divatos világőrület

alakjában, de lehengerlő erővel.

Példákat nem mondok, de higgyetek nekem,

mert igen ősi időben jelölték ki

az évkör forduló vagy sarokpontjait,

mely szó ezért nem önellentmondás, hanem

fogalmi szinten pontos, mint földünk sarka,

északi s déli végpontján: hihetetlen,

hogy erre oly régen rájöttek emberek,

mint a szó nyelvi rétege jól mutatja.

De csodálkozni nincs idő, mert hajt mindig

a következő, hogy készüljünk rá méltó

módon és ünnepeljünk úgy önfeledten,

mint az idő hagyja maga mögött múltját.

Úgy van a meleg és a hideg csúcspontja

évente ismétlődőn, hogy a fény és a

sötétség a leghosszabbá s legrövidebbé

teszi a nappalt és az éjszakát váltva.

De minden napra is jut ünnep: feladat

valamilyen fontos ténykedésre, emlék

felidézése, mert azzal szenteljük meg

életünk, ha látjuk minden körülményét.