Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 567.

567.

A hűség köreinek legtágabb ívét

csakis a létalkotó birtokolhatja,

bár lehet önmaga oka, de nem személy,

mégha képzeletünknek van is ily atyja.

De még e tág kör is csak emberi mankó,

a kényszerű kérdésre adandó válasz

elodázása, hogy mi célt szolgál a lét

és miként lett szellemünk számára támasz.

Ezért jobb híján a hűség megfelelő

magatartás részünkről, világkutatás

sem jelenthet mást, minthogy megismerhetjük,

min alapul életünk, mint örök varázs.

A belső kör félúton önmagunk felé

múlt s jövő emberösszességét jelenti,

azaz a mindiget, jelenlévő időt

a köztudatban, mi a változást menti

korszakokba, magyarázott történelem

dicső- és árnyoldalai lapjaira,

de ahol megszülethet az ellenállás,

szárba szökkenhet túlvilági csíra.

Mert az egyén legbelső körén csak akkor

szabad és lelkesült, ha érvényes látszat

szerint loboghat új tevékenység lángja,

mitől élettel telt lesz isteni vázlat.

Úgy lépdel vagy villódzik a lelkünk egyre-

másra magunktól világ szélére s vissza,

hogy közben megvalósítja fogadalmát:

hű marad magához, míg az időt issza.