Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 621.
621.
A mi Égigérő Fánk is lombhullató,
milljom ága családfaként felfogható,
és a levelei ma élő emberek,
nemzedék-élete után mind lepereg.
De ott van a rügy mindnek a hóna alatt,
már életünkben új utód-levél fakad,
nem hideg, hanem fáradtság szárítja el,
az öreget, s az ifjú lelke útra kel.
Bejár képzelete ős-szellem világát,
megmászva az élet mind magasabb ágát,
élményeit aztán ő maga teremti,
kalandos győzelmét nem vitatja senki.
Nem, mert valamiként mindenki részesül
eszményi javakból másokon keresztül,
vagy a maga jogán, de az igen rázós,
kohóban égetős, vagy jégverem-fázós.
A földön kell járni, nézve lábunk alá,
hogy a kis akadály ne nőhessen fallá,
csírájában kell a rosszat elfojtani,
ötletet kelteni, soha nem ártani.
Elvont égi sorsot lehozni a földre,
jó megoldásokért, ha kell, menni ölre,
nemcsak a sivár teleket átvészelni,
hanem világból lényegét kipréselni.
S hogyha már felértünk létünk tetejére,
rakjuk rá a látványt sugárszó eszmére,
küldjük szét hazánk, egész Föld kerekére,
hogy eljusson Szent Fánk aljára, tövére.
Comments