Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 633.

633.

A nemlét falába ütközne a lélek

– bár amiről tudja, hogy nem lehetséges –,

ha nem hinne örökkévalóságában:

eloltva a villanyt, megszűnik az áram.

Mivel itt vagyunk és gondolkodni tudunk,

legalább annyi bizonyosságra jutunk,

hogy mindkettő kell a kérdésfeltevéshez,

test és agy az észhez, elme az eszméhez.

Mint amikor háznak alapot is rakunk,

s csak azt megtalálva házhelyre gyanakszunk,

úgy következtethetünk vissza testünkből

világra, lélekre, mi mentes a bűntől.

Hanem amit annak neveznek, lényeges

összetevőnk: hogy szabadjára nem ereszt

a testi szükséglet, anyagcsere-kényszer,

mit teljesíteni nem lehet rossz ésszel.

Ezért voltak neves figyelmeztetőink:

tanításuk magasságra tekintőn int

alázatra jelenidei életben,

hol minden jel jelent, semmi sem véletlen.

A magas ég ugyanis végtelenül nagy,

s kitöltetlenül ugyanolyan nagy űrt hagy,

amilyen anélkül a belsőnkben tátong,

ha nem eszmélkedünk, leszünk lelki zátony.

Amilyet manapság egyre tapasztalunk,

mikor csak pillanatnyalókákat nyalunk,

mintha nem váltófutást művelne élet:

örök megújulással viselt enyészet.