Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 645.

645.

Tudatunk legmélyén is tudatunk szunnyad,

odáig elérni ritkán adatik meg,

mint ahogy Északi- vagy Déli-sarkunkat

kevesen érték el: szélső Pólus-ikrek.

Pedig ajánlják a lelki gyakorlatot,

nézzünk szellemünknek határ fenekére,

mert különben maradunk felszínes vakok,

hiszen szenvedélynek szenvedés a bére.

Reszketőn izgalmas, félelmes benézni

olyan mélységekbe, honnan nem jön visszhang,

mert az átlagember sehogyan sem érti,

mit jelent, hogy nincs a puszta léten firhang.

Hiszen elképzelni csak időben tudjuk

a nagy mélységeket, a Földünk kilyukad

a másik oldalon, amióta tudjuk,

hogy földsík végsősoron gömbformát mutat.

Csillagok nagy távolsága rajtunk kívül

kevéssé hihető istenlétet jelent,

mikor onnan jött szózatot kapunk hírül,

gyanakszunk, hogy forrása köröttünk kereng.

S minden megnyilvánulásunk társat keres,

és törekvésünk másokhoz idomul,

magány értelmetlensége terhes, jeges,

míg értelmesség szívmelengető honunk.

Mert a cél fontosabb elme táplálásban,

addig élünk, míg mások felé fordulunk,

ha örömet lelünk visszamosolygásban,

a halál után sem ér véget az utunk.